Századok – 1967

Történeti irodalom - Anuarul Institutului de Istorie şi Archeologie; Iaşi (Ism. Szász Zoltán) 1396

TÖRTÉNETI IRODALOM 1397 lenek, ahol ott élt Marx ós Engels, miért olyan későn, vontatottan, egyenetlenül ós végeredményben mégiscsak gyengén bontakozott ki a valóban szocialista igényű munkásmozgalom. A problómafelvetők ós elemzők között már ott volt Marx és Engels is. Az angol szocialista úttörők (Hyndman, Bax, Morris), majd az angol munkásmozgalom történetének elismert feldolgozói után S. Bünger részben eddig még feltáratlan forrásanyagok, másrészt kiterjedt sajtó- ós könyvészeti anyag alapján jó elemzőkészséggel világította meg a fő összefüggéseket. Bünger írása témában körülhatárolt, s részben ezzel függhet össze, hogy az események kifejtésének hátterénél a politikai eseménytörténet érzékeltetésére szorítkozik, a munkásosztály helyzetének számszerű adataira, belső strukturális változásaira alig tér ki. Bünger is utal a munkásarisztokráciára, de hogy ez adatszerűen mit jelent a mozgalomban, mikor mekkora volt a súlya — ezt az olvasó számára Bünger sem magyarázza meg. A szerző ugyanakkor az olvasó tájékozódását megkönnyíti, mikor a konzervatív és a liberális párt mozgását, e pártok belső ellentéteit, a munkáskórdósekkel szemben elfoglalt álláspontját megvilágítja. A munkásmozgalom fakóbb napjaiból pedig életre kelti a választójogi küzdelmek, a szakszervezkedós ós a szövetkezeti mozgalom harcosait, megállapítván — s ezt az értékelést magunk részéről is csak üdvözölhetjük —, hogy az 1860—80-as évek sem tekinthetők pusztán „komor fejezetnek". (Zárójelben megjegyezzük, hogy Bünger össze rtókelésének érdeme mellett helyenként mégis alábecsülte e korszak eredményeit. Bünger könyvének megjelenése óta az újabb feldolgozó irodalom éppen arra mutatott rá, hogy az I. Internacionálónak tartósabb, kiterjedtebb hatása volt az angol szakszervezetekre, mint azt általában hitték [lásd: Henry Collins and С kimen Abramsky : Karl Marx and the British Labour Movement. London. 19651.) Bünger az új korszak kezdetén a liberális párt soraiban végbemenő erjedés mellett az 1878—79-es gazdasági depresszió elhúzódására utal, amelynek nyomán a tőkések több helyütt bérleszorításra törekedtek, ami a szociális ellentéteket fokozta. Ugyanekkor a munkanélküliség 11—12%-ra emelkedett; a munkások által sok szakmában kivívott 9 órás munkanap ismét veszélybe került, a munkaidőt 10 órára hosszabították meg. Bünger e jelenségekkel hozza kapcsolatba a szakszervezetek belső polarizálódását, újfajta, harcosabb szakszervezeti irányzatok keletkezését, vezetők fellépését. Bünger nagy gonddal vizsgálja azokat a szocialisztikus elméleti szárnypróbálgatásokat, amelyek az 1880-as évek kezdetét jellemezték. Itt kitér azokra a csoportosulásokra, amelyek a liberális pártból leszakadva, az írek jogait, a gyarmati népeket védelmezve, vagy földállamosítást, szekularizálást, köztársasági államformát követelve e demokratikus célkitűzésekért küzdve lassanként szocialista programpontokat is magukévá tettek. Másfelől a szerző figyelmesen elemzi Engelsnek az 1881 évi Labour Standard-ben megjelent cikkét, amelyben Engels már ekkor a független munkáspárt megteremtéséért, az önálló politikai parlamenti munkásképviseletért szállt síkra. Bünger külön fejezetet szentelt a Democratic Federation megszületésének (1881), amelyből 1884-ben bontakozott ki a Social Democratic Federation, Nagy-Britannia tulajdonképpeni szociáldemokrata pártja. Bünger bemutatja a Demokrata Federáeió vezető személyiségeit, akik közül többen még az I. Internacionálé harcosai voltak (A. Weiler, E. Beesly). A Federáeió irányát, ütemét viszont már új vezetők szabták meg, elsősorban H. M. Hyndman. Bünger ehelyütt nyomatékosan érzékelteti, hogy az új politikai szervezetben kezdetben még az általános demokrata törekvések domináltak (földállamosítás, ír autonómia, a lordok háza megszüntetése stb.). A szerző ugyancsak nagy részletességgel elemzi Hyndman személyes tulajdonságait, s Marx—Engels írásai nyomán éles reflektorfénybe állítja annak hibáit: nagyravágyását, karrierizmusát, diktátori hajlamait, sovinizmusát. Az események, történeti mozzanatok hosszú példasora alapján Bünger Engels és Marx vádjait messzemenően igazolja. Pusztán annyit tesz ezekhez hozzá, hogy az egykorú angol viszonyok között Hyndmannek vannak érdemei is, s miközben olykor népszerűsítő műveiben szinte plagizálta — megjelölés nélkül — Marx írásait, e tevékenységével mégis hozzájárult a marxizmus eszméinek terjesztéséhez. Bünger a mérleg felállításakor Engels és Hyndman angol vitapartnerei (Morris, Aveling, Eleonore Marx stb.) levéltöredékei alapján túlságosan is olyan egyenleget von meg, amely Hyndman ezen 1880-as évekbeli tevékenységéről is rosszallást tükröz — aminél, az ugyancsak újabb irodalom figyelembevétele alapján, bizonyos részletkorrekciókat szívesen láttunk volna (T. Tsuzuki: H. M. Hyndman and the British Socialism. Oxford. 1961). Természetesen itt nem Hyndman személyes ellenszenves vonásainak elpalástolására vagy megmásítására gondolunk, miként azt is elengedhetetlennek tartjuk, hogy a szerző nagy precizitással kimutassa, miben tért el Hyndman felfogása a marxizmustól. Mégis, úgy hisszük, tévedés lenne Hyndmanben csakis a rosszat látni, csak az árnyoldalakat megmutatva, valamiféle negatív hőst életrekelteni benne. Hiszen pusztán ellenfelei