Századok – 1967
Tanulmányok - Galántai József: Osztrák–magyar egyezkedés 1865–67 1265
1308 GALÁNTAI JÓZSEF deni; csak a török erő volt hatalmas és tekintélyes. Most azonban mily nagyok az.európai államok dimenziói! A 20 millió népességű Olaszországot értelmes népével, virágzó kereskedelmével, sok jó kikötőjével még nagyhatalomnak sem tekinti a világ ! Föl bírna ezek közt állani Magyarország beékelve a hatalmas orosz és német birodalom közé? Ha pedig más népekkel együtt szövetséges államot akarnánk akkor majd alakítani (ui. ha az Ausztriától való elszakadásra törekednénk — G. J.), nem volnának-e közös ügyeink, melyeket azokkal együtt kellene intéznünk ? nem kellene-e azokat közösen kezelnünk? és nem volnánk-e kénytelenek a delegatiók eszméjével akkor is megbarátkozni ? Ismétlem, t. ház ! ne taszítsuk el magunktól a békés kiegyenlítés ezen módját ! Félek, igen félek, hogy annak félrevetése által jövőre az ország alkotmányos függetlenségét nagyobb veszélynek tennők ki, mint elfogadása által."182 Az osztrák—magyar kiegyezésnek befejező vitája a magyar országgyűlésen a kiegyezkedés leglényegesebb tartalmát tárja fel. Világosan mutatja, hogy a magyar politikai vezetőréteg az osztrák—magyar kiegyezést egyrészt a külpolitikai veszélyek, másrészt a belső nemzetiségi törekvések ellenpólusaként fogta fel. 1866 első felében — Königgrätz előtt— ebben a felfogásban még nemcsak a Kárpát-medencében hegemóniát igénylő magyar nacionalizmus tükröződött, hanem a magyarországi nemzetiségekkel gyakran kacérkodó és magyar politikájában akkor még lényegében abszolutisztikus és konzervatív, a magyarok felett hegemóniát igénylő bécsi politikával szembeni védekezés is. Königgrätz után, 1866 végén és 1867 első hónapjaiban azonban a kiegyezés felfogásának alapmotivációjává a szövetségi gondolat vált. Ilyen értelemben is igaza van Beksicsnek, amikor azt írja, hogy a porosz győzelem „fordulópont Ausztriával való kiegyezésünk történetében".183 De a kiegyező magyar urak a szövetkezést Ausztriával nemcsak a külpolitikai veszélyekkel szembeni indokolt védekezés értelmében fogták fel, hanem a Lajtán túli osztrák és Lajtán inneni magyar hegemóniát lazítani akaró nemzetiségi törekvésekkel szembeni értelemben is. Ez utóbbi mozzanat már utal az osztrák— magyar kiegyezés illetve következményei fő negatívumára: csupán a birodalom két legerősebb hegemón nemzetének viszonyát rendezte többé-kevésbé reálisan, ugyanekkor a birodalom többségét alkotó egyéb nemzetek igényeit figyelmen kívül hagyta, nemzeti törekvéseiket visszaszorította. Hangsúlyoznunk kell, hogy itt mind a Lajtán túli osztrák, mind a Lajtán inneni magyar hegemónia érdekében szövetkeztek, s mindkét fél a szomszédos hegemóniát s annak szilárdságát a saját hegemóniája fontos biztosítékának tekintette. Egyes mai külföldi polgári munkákban ugyanis — valószínűleg nem politikai célzat nélkül —- megfeledkeznek arról, hogy a kiegyezés két hegemón nemzet hatalmát jelentette, s míg a magyar hegemóniát leplezetlenül kimutatják (s ebben teljesen igazuk van), az osztrák hegemóniát az „Übernationalismus" síkjára emelve elleplezik.184 Pedig a kiegyezés súlyos következményei nemcsak abból fakadtak, hogy ez a szövetkezés a Lajtán inneni magyar hegemóniát megerősítette — amint gyakran írják —, hanem legalább annyira, ha nem méginkább, abból is, hogy a Lajtán túl az osztrák uralmat biztosította, s az 182 Uo. 117. 1., 1867. márc. 28. 183 Beksics: i. m. 309. 1. 184 Lásd pl. F. Walter—H. Steinacker: Die Nationalitätenfrage im alten Ungarn und die Südostpolitik Wiens. München. 1959. Különösen a 26—27. oldalon.
