Századok – 1967
Tanulmányok - Galántai József: Osztrák–magyar egyezkedés 1865–67 1265
1296 GALÁNTAI JÓZSEF Az országgyűlés 1865 decemberétől 1866 júniusáig terjedő tárgyalási időszakában csak epizódszerűen vetődött fel a magyarországi nemzetiségi kérdés. Ugyanakkor ezek az epizódok is oly sokatmondóak, hogy, különösen egy évszázad távlatából, vagyis a későbbi fejlemények ismeretében, az országgyűlés legfontosabb mozzanatai közé kell azokat sorolni, s egyben a kort tárgyaló régebbi munkák egyik legjelentősebb hiányosságának kell tekinteni, hogy ezekre a mozzanatokra többnyire utalás sem történik. A kiegyezkedési időszak központi kérdése ugyanis nemcsak az osztrák—magyar viszony új alapokra helyezése, hanem ugyanolyan központi kérdés az is, hogyan alakul a dualista szerkezetűvé váló birodalom egyik és másik felében az ott élő nemzetek viszonya. Az egész államrendszer perspektívája szempontjából ezek azonos fontosságú kérdések voltak, erre mutatott a megelőző két évtized, de különösen az 1848-as forradalom története. Az osztrák—magyar kiegyezés dualista alapon alkalmas lehetett arra, hogy a birodalom két legerősebb nemzete között többé-kevésbé tartós egyensúlyt teremtsen. De a két legerősebb nemzet közti reális egyensúly önmagában nem oldhatta meg a nemzeti kérdések egész komplexumát ebben a térségben, s így az egész birodalom szempontjából nem jelenthetett tartósan szilárd alapot. Tartós megoldáshoz csakis az vezethetett, ha a kiegyezkedő nemzetek vezető osztályai saját területükön a többi nemzetekkel a tartós együttélés és a polgári fejlődés igényeinek megfelelő viszonyokat tudnak kialakítani. A kiegyezkedés időszakának tehát nemcsak a kiegyező felek — vagyis a legerősebb nemzetek — közti reális viszony megtalálása volt a feladata, hanem a kiegyezőknek a többi nemzethez való viszonyának megfelelő rendezése. Ezért a kiegyezkedés időszakában ez utóbbi probléma épp oly fontos, mint maga a kiegyezés. Az a körülmény, hogy a bécsi kormány nemcsak a februári alkotmányt szüneteltette, de a tartománygyűléseket is lényegében kikapcsolta a kiegyezkedési tárgyalások idején, azt mutatta, hogy az osztráknémet hegemónia enyhítését vagy az arról való lemondást csak Magyarország irányában tervezik. Belcredi akart támaszkodni a tartománygyűlésekre is, de csak a magyar igények visszaszorítására, s nem az osztrák-német hegemónia Lajtán túli felszámolására.124 Az osztrák centralisták pedig épp azért lettek akkor hivei a dualizmusnak — a külpolitikai megfontolásokon túlmenően —, mert ebben látták legalább a Lajtától nyugatra elterülő birodalmi rész osztrák centralizmuson alapuló szerkezetének biztosítékát. Hasonlóan sokatmondóak a nem magyar nemzetek kérdéseivel kapcsolatos epizódok a magyar országgyűlésen. Ezek mutatják, hogy az országgyűlési többséget szilárdan kézben tartó magyar vezető osztályok a kiegyezkedést Ausztriával nem kapcsolták egybe a magyarországi nemzetek viszonyainak kielégítő rendezésével, ellenkezőleg az osztrák—magyar kiegyezésben támaszt kerestek saját nemzetiségeik magyar hegemónia elleni törekvéseivel szemben, mint ahogyan lényegében ugyanez jellemezte az osztrák-német vezető osztályok kiegyezkedési politikáját is. Már a válaszfeliratot elkészítő bizottságban felvetődött a magyarországi nemzetek viszonyának problémája, bár ez ott nem váltott ki vitát. Deák ki-124 „Jedenfalls tat Belkredis Regime auf Grundseiner langen konservativ-bürokratischen Tradition nichts, um die Stellung der Slaven als Gegengewicht gegen die magyarischen und deutschen Forderungen zu stärken." (Kann: Das Nationalitätenproblem der Habsburgermonarchie. Graz—Köln. II. köt. 135. 1.)
