Századok – 1967
Tanulmányok - Galántai József: Osztrák–magyar egyezkedés 1865–67 1265
1294 C-ALÁNTAI JÓZSEF készség erejét mind Bécsben, mind a magyar országgyűlésben. Az országgyűlés munkájának súlypontja most áttevődött a közösügyi kérdésekkel foglalkozó 67 tagú, illetve az általa kiküldött 15 tagú albizottságba.11 3 Itt a Deák-párti többség a konzervatív Apponyi támogatásával és a liberális balszárny (Tisza Kálmán, Nváry Pál, Ghyczy Kálmán, Ivánka Imre) ellenkezésével szemben -— amely ellenkezés nem a közös ügyekre általában, hanem a közös ügyek delegacionális kezelésébe vonatkozott — a májusi program szellemében konkretizálta, közjogi megfogalmazásba öntötte a birodalom dualista szerkezetére épített reáluniós programját. Mivel itt nem a magyarországi kormányhatalom jelenlegi gyakorlásáról volt szó, hanem a birodalom átalakításának tervéről, a liberális jobbszárny és a konzervatív „balszárny" között egység, míg a liberális jobb- és balszárny között ellentét dominált. Az utóbbiak közötti ellentét azonban ekkor nem volt túlságosan éles, mivel nem az alapvető kérdésre, ugyanis a közös ügyek — vagyis a birodalmi egység—elismerésére vonatkozott, hanem kezelésük módjára. Június végére elkészült a 15-ös bizottság 65 pontból álló kiegyezkedési javaslata, melynek kinyomtatását a 67-es bizottság elrendelte. A nyilvánosság elé tárták a 15-ös albizottság kisebbségének javaslatát is.11 4 Az országgyűlés 1865 decemberétől 1866 júniusáig tartó szakaszában a birodalom Lajtán inneni és túli része közti viszony kérdései mellett csak epizódszerűen vetődött fel a sürgetően megoldásra váró ugyanilyen fontos kérdés: a magyarországi nemzetek viszonyának rendezése. E kérdést a magyar országgyűlésen hangadó magyar politikusok mindaddig nem akarták tárgyalni, amíg az osztrák—magyar kiegyezést tető alá nem hozták. Ebben az eljárási módban egyrészt tükröződött az a nacionalista megfontolás, hogy a kiegyezés a magyar pozíciók megerősödését eredményezi a magyarországi nem magyar nemzetekkel szemben, és ezért ez utóbbi kérdést csak az előbbi lezárása után kívánatos tárgyalásra tűzni. Másrészt egyes magyar politikusokat, akik a nem magyar nemzetek igényei iránt több-kevesebb megértést mutattak, e kérdés feszegetésétől egyéb motívumok tartottak vissza: azon megfontolás, hogy a bécsi politika mindig előszeretettel alkalmazta a divide et impera elvet és attól tartottak — nem is alaptalanul —, hogy a magyarországi nemzetek viszonyával kapcsolatos kérdések előtérbe kerülését az osztrák politika most is kiaknázhatja a maga hatalmi igényeinek Magyarországgal szembeni általános érvényesítésére, ami kedvezőtlenebb megegyezést eredményezhet. Ez a megfontolás a nemzetiségi politikusok egy részénél is szerepet játszott. A magyarországi nemzetiségek vezetői ugyanis 1865-ben — ellentétben a legerősebb ausztriai nemzetiség, a csehek vezetőivel115 — többnyire nem voltak általában a dualizmus ellen, hanem azért küzdöttek, hogy a birodalom akár dualista átalakításával együttjáróan a magyarországi nemzetiségi kérdés az autonómia 113 Lásd Kónyi: i. m. Ш. köt. 111 Uo. 116 A dualizmussal ólesen szembehelyezkedő cseh álláspont leghatározottabban Palacky 1865 április—májusában Prágában közzétett cikksorozatában fejeződött ki. A cikksorozat a következő évben „Österreichs Staatsidee" címmel könyv formájában is megjelent. A május 16-i befejező cikkben írta: „A nap, melyen a dualizmus proklamáltatik, ellenállhatatlan természeti szükségszerűséggel a pánszlávizmusnak — annak legkevésbé örvendetes alakjában — születésnapjává fog válni: a dualizmus vezérei lesznek a keresztapái. Ami azután következni fog, az olvasó elképzelheti magának. Mi szlávok szembenézünk vele, bár jogos fájdalommal, de félelem nélkül. Mi voltunk Ausztria előtt, mi leszünk utána is." (F. PalackOesterreichs Staatsidee. Prag. 1866. 77. 1.)
