Századok – 1967
Tanulmányok - Szekeres József: Az 1940. évi általános bányászsztrájk története 82
96 SZEKERES JÓZSEF végén a belügyminiszter betiltotta a szakszervezet lapjának, a „Bányamunkás"nak a megjelenését, s ezzel nagymértékben megnehezítette a szakszervezeti központi agitációt és a helyicsoportokkal való kapcsolat fenntartását. 1940-ben a szakszervezeti munka nem érte el a két megelőző év színvonalát. A vezetőség tagjai ritkán keresték fel a bányatelepeket, figyelmüket a szakszervezet deficitjének felszámolása, a tatabányai ingatlanok kedvező értékesítésének problémája kötötte le. De az 1940. év őszére kialakult helyzetben a-szakszervezet már nem is érhetett volna el jelentősebb eredményeket még akkor sem, ha erre komolyan törekedett volna is. A bányamunkások zöme az állandó hatósági zaklatás, elnyomás, sikertelenségek és a vezetőség kétes magatartása miatt kiábrándult a szakszervezetből. Ennek megfelelően a sztrájk előtt a Bányamunkás Szövetség már nem mint eleven és életképes, erőteljes szervezet állt fenn, hanem csupán egy korábban viruló munkásszervezet tehetetlen vázaként tengődött. így a bányászszakszervezet szinte bénultan állt szemben a jobboldali előretörés hullámaival. Ez a szervezet már nem volt alkalmas az események irányítására. Sok évi hibás gyakorlat vezetett e szomorú eredményre. Ez magyarázza meg, hogy a politikai életben járatlan, tapasztalatlan, munkásmozgalmi élményekkel és kritikai érzékkel egyáltalában nem, vagy csak alig rendelkező fiatalok és az új munkások jelentős része kiábrándult a szakszervezetből és a nyilaspártok felé fordult. A szociáldemokratákban nem bíztak többé, különben is az 1939. évi képviselőházi választási vereség és a parlamentben helyet foglaló 5 képviselő a korábbi 15 helyett, jelképezték egyben a párt erejét is. A bányászok nem vették komolyan a kormánypárt ígéreteit sem. Tudták, hogy az uralkodó osztályoknak kisebb gondjuk is nagyobb a munkások sorsának javításánál. A megerősödött és az első háborús sikereit ünneplő fasiszta német állam állítólagos messzemenő szociális intézkedéseivel agitáló nyilasoknak így átmenetileg szabad terük nyílott. Az 1940 nyarára kialakult helyzetet egy szélsőjobboldali képviselő a következőképpen jellemezte:,,Ebben az országban óriási eltolódás történt a magyar ipari munkásság politikai és gazdasági életében az utóbbi 4 — 5 esztendő alatt. Óriási eltolódás történt, amelyről az igen t. kormányzat tud, mert hiszen a legutóbbi választások eredményeiből a politikai eltolódást mindenki kétségtelenül láthatta. Mindenki láthatta, hogy a magyar munkásság a marxizmusnak és a szociáldemokráciának az oldaláról — mivel titkos szavazat van, nem tudom hova — de óriási és hatalmas tömegekben eltávozott."3 8 Az interpelláló arról nem tett említést, hogy a munkásság egyes csoportjainak átmeneti eltávolodását a baloldali mozgalmaktól elsősorban a nyilaspárt igyekezett kihasználni, méghozzá képmutató, álszent módon, mert szavaikban a munkások életszínvonalának javítását hangoztatták, de valójában csak hatalmi, politikai céljaik érdekében igyekeztek kiaknázni a bányamunkásoknak a nyomorból fakadó elkeseredettségét. A nyilaspárt törekvései a hatálom megszerzésére A nyilaspárt tehát idejekorán felismerte a bányamunkások között zajló politikai mozgást, a baloldal erőinek bénultságát. A párt egyik vezető emberét, a gépészmérnökből kisebb húsgyárossá lett Gruber Lajos országgyűlési kép-38 Rajniss Ferenc interpellációja 1940. nov. 13-án. Képviselőházi Napló 1939 — 1944 7. köt. 362. 1.
