Századok – 1966

Történeti irodalom - Internacionálé Magyarország (Ism. Révész Mihály) 979

982 TÖRTÉNETI IRODALOM tokra támaszkodottan, szólnia kellett a Xantus-féle londoni magyar demokrata egyletről, reámutatott arra, hogy ,,e demokrata egylet története mindmáig feldolgozatlan a magyar történeti irodalomban". Talán 6 a megmondhatója annak, hogy még mennyi földolgozat -lan terület van a kossuthi emigráció idejéből is, elindulván Törökországgal, folytatván Angliával óe Észak-Amerikával. Megint csak annak a fontosságára kell rámutatni, hogy tárgyilagos értékítélethez nélkülözhetetlen az anyag-tömeg; akármennyire írásművész is, az csak csevegő és nem történelemtudós, aki a megállapításainak valamennyi szavához — ha csak a maga gyakorlatában is, talán a tanulmányhoz nem is illesztetten — nem rendelkezik bizonyítékkal. És ne feledkezzünk meg arról, hogy — ha már említenünk kellett a paraszt-kérdést — a kossuthi emigráció évei nemcsak a magyarországi agrárkérdés erősen való jelentkezésének az évei voltak, hanem itthon is a céh-rendszer végvonaglásának az esztendői is: igen, az Internacionálé tanításaival gazdagodottan hazatérő magyar emigráns ipari munkások voltak a hősei az 1867-tel elindult szocialista propagandának.(Aminthogy, csak mellékesen megjegyezve, vagy két évtizeddel később a földmunkásproletárok szervezettebben történő jelentkezéseinek propagandistái, elindítói azok a kubikosok voltak, akik külföldi munkahelyről látogattak haza vagy telepedtek vissza.) Viszont: kevesebb a kiemelnivalónk, mint amennyi eddig volt, a kötet két másik tanulmányával kapcsolatosan. A mű derekát Erényi tanulmánya adja, az Internacionáléról is szól, a magyarországi munkásmozgalomról is, halmozza az adatokat és utalásokat, de nincs különösebb megállapítása és értékítélete. Az adatait, utalásait — a jegyzeteire gondolunk — dicséretes szorgalommal válogatta össze, de nem tud még teljesen szakítani a régi módszerével, s noha kétségtelen törekvése a tárgyilagosságra, gyakran indul még ki előbbi beskatulyázásokból, az adatok újbóli átvizsálása helyett. Elismerjük azt is, hogy a tanulmány-kötet derekát adó ezt a munkát magának kellett fönntartania, hiszen emlékszünk: A Magyar Munkásmozgalom Története Válogatott Dokumentumai első kötetének (A Magyar Munkásmozgalom Kialakulása, 1848 —1890) szerkesztője ő volt, Erényi. Az bizonyára nem hangzik dicséretnek, hogy fölényes biztonság vezeti adattömegének a fölsorakoztatáséban: a vagy 120 oldalas tanulmányhoz 256 jegyzetes utalást csatol, és az olvasónak nem szabad csodálkoznia azon, hogy ezek közül majdnem száz a MMTVD-ra (a Válogatott Dokumentumokra) utal. Erényi nagy tanulmányának utolsó oldalain az 1870-es évtized derekáról is vannak dátum-megjelölések és jegyzetek is utalnak ezekre. Az értekezés utolsó fejezetének az a címe, hogy „Frankel és a Magyarországi Altalános Munkáspárt megalapítása". Nagyjában tehát ott vagyunk 1880-nál, az első pártprogramnál. A szerző, nagyon helyesen, leszűkítette az évek számát, az 1850-es — 60-as Internacionálé-vonatkozások előkerültekor a jegyzetekben mindig utalt, helyesen, Jemnitz tanulmányára. Sajnálatos azonban, hogy az 1860-ae évektől kezdődően Erényi nem adja — általános utalásoktól eltekintve — a szociális mozgalmak fejlődéstörténetét. Holott izgalmas fejezetek sorának kellett volna következnie, ha adatok kerülhettek volna a tanulmányíró elé; adatok arra, hogy mennyire szinte törvényszerűség diktálta a tempót: a karitatív tevékenykedéssel (beteglátogatás, temetkezés) indul el a legkülönbözőbb munkahelyeken foglalkoztatottak (ahogy' az előbb írtuk:) szociális munkája, illetőleg ez szinte megállás nélkül folytatódott a Bruderschajt-Oesellenschajt-idők után, a karitatív mozgalmat szinte esztendők megjelölésével kimutathatóan fölváltotta a szociális tevékenykedésnek az a formája, amelyben a dolgozók már nemcsak kórházlátogatásra és sírbatételre indultak, a filléreiket-garasaikat már azzal a meggondolással rakták a legénycóh ládáiba, hogy a segítségre reászorultak a szaktársi-testvéri szolidaritásra számíthassanak, amikor a mester kegyetlennek mutatkozik, és a legények maguk fogadták a külországokból vándorúton levőket, illetőleg vándorútra ellátták azt, aki a vándorlás muszájának tett eleget, amikor vállára akasztotta a tarisztnyát. Szinte év szerint megmutatható — magyarországi vonatkozásokban — az az idő, amelyben az ipar proletárjai elértek a szervezkedésnek arra az útjára, amely már az önképzéshez vezetett: a bajtársi kórház- és temetőlátogatás megmaradt, megmaradt a segélyezés kötelezettsége is, de a szaktársi egyesülésnek fő-tartalma már az volt, hogy az önképzés vezessen bennünket abban a küzdelemben, amelybe az osztályharc kerget bennünket, amikor az értéktöbbletből minél többet akarunk a magunk számára megszerezni (és ennek az igazsága akkor is áll, ha tudjuk, hogy osztályharc-praxisróJ,Meüríí>erí-teóriáról ekkor még csak nem is hallottak a gyári és kisműhelyi proletárok). És a folyamat újabb fejezetet kapott akkor, amikor — körülbelül egyidőben a munkáspárti kongresszussal — a szívós küzdelemmel kicsikart alapszabályaik olyan módosításáért indultak harcba az ipar munkásai, hogy érdekvédő szakegyesületet alakíthassanak, és amikor ennek az irányzatnak egymásután vétót mondottak a belügyminiszterek, akkor — az időpontot is megjelölhetjük: az 1890-es pártalakító szociáldemokrata kongresszust követő években,