Századok – 1966

Történeti irodalom - R. Várkonyi Ágnes: A három részre szakadt Magyarország története. Magyarország története I–II. (Ism. Benda Kálmán) 969

970 TÖRTÉNETI IRODALOM hiánnyal küzködő városi polgárság nehézségeit, a XV. században még biztató városi fejlődés fokozatos elakadását és a XVII. századra elprovincializálódását. A gazdasági faktorok alakulásának ismertetésén át jut azután a szerző a társadalmi jelenségek bemutatásához. Ábrázolásának nagy érdeme, hogy állóképek helyett itt is folyamatokat rajzol meg, s mozgásában tárja elénk a kor társadalmát. Valósággal kaleidoszkópszerű gazdagságban bomlik ki előttünk az egykorú társadalom, jobbágyok, mezővárosi parasztok, végvári katonák és városi polgárok helyzete, mindennapi élete, a másik oldalról pedig a nemesség rétegződése, az egyes rétegek törekvései és problémái ós ugyanakkor a nagy társadalmi osztályok egymás ellen folytatott harca. Az előrehaladás és visszaesés ellentmondásos állomásain keresztül azután kitárul előttünk a fejlődés egésze, s megértjük, miért nem tudott a korszakban társadalmi fejlődésünk átlendülni a feudalizmusból a kapitalizmusba. A társadalmi szempontok alkalmazása teszi lehetővé, hogy a Habsburg—magyar viszonyról új, meggyőződésünk szerint a valóságot az eddiginél jobban megközelítő képet adjon az összefoglalás. A Habsburg centralizációs, majd abszolutisztikus törekvések ismertetésénél régebbi történetírásunk a szembenálló felek valamelyikének álláspontját tette magáévá. így vált az udvar törekvése az egyik rósz szemében a korszerű haladás üdvös megtestesítőjévé, míg a másik rész ugyanebben a magyarság megtörésére és a nemzet létének megsemmisítésére való igyekezetet látott csupán. Várkonyi felülemelkedve ezeken a politikai szemléletből adódó különbségeken, úgy látja, hogy a Habsburg-politikában erőteljesebben a XVI. század második felétől jelentkező központosító törekvések— amelyek a birodalom különböző tartományait egységes egészbe próbálták meg összevonni, s melyek ugyanakkor a rendekkel szemben a központi hatalom megerősítését célozták—elvileg korszerűek, a fejlődés érdekében szükségesek ós hasznosak lehettek volna. A baj az volt, hogy nem valósulhattak meg, mert a Habsburg-kormányzat nem tudta megteremteni sem a központosításhoz szükséges anyagi alapot, sem az azt végrehajtó hivatalnokszervezetet, sőt a török-magyar harcok állandó háborús légkörében kénytelen volt olyan intézkedéseket tenni, amelyekkel még a központi hatalom szervezetét is aláásták. így pl. miután a katonaságot, de még a főméltóságokat sem tudták rendszeresen fizetni, már a XVI. század végére szokásba jött, hogy az évek során felgyűlt fizetés fejében az uralkodó valamely nagyobb birtokot adományozott a főtiszteknek vagy főméltóságoknak, ezzel viszont állandóan csökkentette a kincstári vagyont és az adóbevételt, a központi hatalom anyagi alapjait. A végvárak fenntartására rendelt uradalmak sorozatos eladományozása azután megakadályozta a várak korszerűsítését, és elviselhetetlenné tette a katonaság sorsát, mely fizetést gyakran éveken át nem kapott, s így kénytelen volt a parasztságon élősködni. Mindennek következtében a központi hatalom nemhogy erősödött volna, hanem egyre gyöngült, s a hatalom tényleges gyakorlása zsoldosvezérek, vagy jobbik esetben nagybirtokos urak kezébe került. Pedig Várkonyi kimutatja, hogy nemcsak a polgárság és a jobbágyság, de a nagybirtokos főurak érdeke is vagyon- és jogbiztonságot kívánt, amiért cserében szívesen támogatták volna a megerősödött állami hatalmat. A királyi udvar azonban sem az ország határainak védelmét, sem a belső nyugodt termelés feltételeit nem tudta biztosítani, sőt korrupt és tehetetlen rendszere már a századfordulón mint a bajok legfőbb oka tűnt fel, s joggal hívta ki maga ellen az országlakosok egészének összefogását és ellenállását. Végső fokon tehát a rendiség megtörésére igyekvő kormányzat kétbalkezes politikája éppen ellenkező eredményt ért el, s a rendiség megerősödésére vezetett. Az elmondottakból következik Várkonyi álláspontja a függetlenségi harcokat illetően is. Az ország lakóinak, parasztoknak és nemeseknek a kezébe az elviselhetetlen elnyomás elleni önvédelem adta a fegyvert, Bocskai, Bethlen, Thököly vagy Rákóczi harcainak megítélésében a döntő tényező azonban végső soron mégis az: ezek a rendi fölkelések hoztak-e valamit és mit a magyarországi társadalmi haladás érdekében. A magyar rendek és a Habsburg-udvar szembenállása is csak ebből a szempontból értékelhető megnyugtatóan. Bár itt még további kutatások szükségesek, Várkonyi helyesen állapítja meg, hogy a korszak fejlődésére éppen az a jellemző, hogy az udvari központosító törekvések és a rendi partikularizmus fél úton kiegyeztek egymással, s a magyar fejlődós maradt felemás és anakronisztikus. A kétszáz év végső mérlegét különben Várkonyi a következőkben állítja fel: Magyarország az egész korszakon át társadalmában, állami szervezetében és intézményeiben egyaránt sajátos kettősséggel vajúdó állam maradt. „Államszervezetében a rendi intézmények és a centralizált hatalmi szervek működtek egymás mellett. Társadalma a kiváltságos gazdag főurak, tehetős és jobbágyi sorban élő nemesek, fél szabadok, armálisták, szegény polgárok és gazdag tőzsérek, hivatalnokok és szabad, független végvári katonák csoportjaiból tevődik össze, a törvény mégis a kiváltságos nemesek és az alávetett jobbágyok nagy tömegét tartja csupán számon. A gazdálkodás az árutermelés jegyében, a földesúri robotmunkán alapuló majorépítés irányában alakul, de a pénzt nem