Századok – 1966

A Szovjetunió és a népi demokráciák történészfrontja - Balogh Sándorné: A Szovjetunió története szovjet korszakának kérdései a Voproszi Isztorii hasábjain 939

A SZOVJETUNIÓ TÖRTÉNETE A VOPROSZI ISZTORII HASÁBJAIN 945 A szerző a továbbiakban áttér azoknak az okoknak és tényezőknek elemzésére, amelyek a szovjetellenes "el nem ismerési" politika teljes kudarcát eredményezték, kényszerítve a burzsoá kormányokat, hogy lemondjanak e politikájukról. A szerző megjegyzi, hogy V. I. Lenin jóval az 1924 — 25-ben bekövetkezett „elismerési periódus" előtt bizonyos volt abban, hogy a nemzetközi kapcsolatok fejlődésének törvényszerűségei elvezetnek az „el nem ismerés" imperialista politikájának csődjéhez. Az objektív gazdasági szükségszerűség kényszerítette a burzsoá kormányokat arra, hogy tárgyalásokba bocsátkozzanak a Szovjetunióval. Ez volt a legfontosabb oka — Iszrealján véleménye szerint — a Szovjetunió és a kapitalista országok közötti diplomáciai viszony rendezésének. A kapitalizmus általános válságának viszonyai között a piac- és nyersanyaglelőhely-probléma rendkívül éles jelleget öltött. Az Oroszország és a kapitalista államok közötti hagyományos gazdasági kapcsolatok felborulása rendkívül negatívan hatott ez utóbbi országok gazdasági életére. A Szovjetunióval szembeni kereskedelmi bojkott káros következményei különösen szembetűnően jelentkeztek a gazdasági válság éveiben, amikor a végsőkig kiéleződtek a kapitalista rendszer ellentmondásai. Nem véletlen, hogy a Szovjetunió 1924—25-beli, valamint 1933 — 35-beK elismerését megelőzték az 1920 — 22, valamint az 1929—32 évi gazdasági válságok. A burzsoá államférfiak mind szélesebb köre számára vált nyilvánvalóvá a Szovjetunióhoz fűződő gazdasági kapcsolatok helyreállításának és fejlesztésének szükségessége. Az üzleti körök képviselői, vállalkozók, kereskedők, mind gyakrabban és kitartóbban követelték kormányaiktól a Szovjetunióval szembeni irreális „el nem ismerési"-politika felülvizsgálatát. A szerző számos — erről tanúskodó — dokumentumot idéz. A Szovjetunió és a kapitalista országok közötti diplomáciai viszony rendezését kiváltó másik fontos tényező a Szovjetunió egyre növekvő szerepe volt a nemzetközi életben. A Szovjetunió hatalmas sikereket ért el gazdasági élete és fegyveres erői fejlesztése terén, így a világ egyik vezető hatalmává vált. Nem egy burzsoá kormány kezdte megérteni, hogy a Szovjetunió „el nem ismerés"-e rógi politikájának a folytatásával saját magának okozhat kárt. Ez volt a magyarázata tehát annak, hogy a külpolitikai meggondolások is komoly helyet kezdtek elfoglalni a kapitalista országok és a Szovjetunió közötti diplomáciai viszony rendezését kiváltó okok sorában. A Szovjetunió harca a békéért és a nemzetközi biztonságért általános elismerést aratott. A Szovjetunió fontos erővé vált a háború kitörése ellen folytatott harcban. Anglia, Franciaország és más kapitalista országok kormányai érdekeltek voltak a status quo fenntartásában, és ezért igyekeztek politikai kapcsolatokat létesíteni a Szovjetunióval, majd fejleszteni is azokat. Ezenkívül valamennyi kapitalista ország abban reménykedett, hogy a diplomáciai kapcsolatok rendezését a Szovjetunióval saját politikája érdekében használhatja fel. Az egyik döntő tényező, amely a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatok normalizálására késztette például az USA-t, a távolkeleti japán—amerikai ellentétek kiéleződése volt a 30-as évek elején. A szerző idézi C. Hull amerikai külügyminiszter nyilatkozatát arról, hogy az USA és a Szovjetunió közötti diplomáciai viszony felvétele hivatott megoldani az amerikai külpolitika egyik legfontosabb feladatát, „megakadályozni Japánt abban, hogy elfoglalja a legfőbb pozíciókat az egész Távol-Keleten", továbbá hatásos nyomást gyakorolni e kapcsolatok révén Japánra. A Szovjetunió és a kapitalista államok közötti viszony normalizálását elősegítő fontos tényezőként említi meg Iszraelján a kapitalista országok népeinek széleskörű s évről-évre növekvő mozgalmát baráti viszony kiépítésére érdekében a Szovjetunióval. E mozgalomban a kommunista pártok által vezetett munkásosztály játszotta a legaktívabb szerepet. A szovjet külpolitika problematikájával foglalkozik I. Kirilin cikke: „A Szovjetunió külpolitikája a nagy évtizedben" (1964/9. sz.), melyben a szerző ismerteti a szovjet állam külpolitikai tevékenységét az 1953 —1963 közötti időszakban. A szerző a konkrét feladatok tartalma és megoldásuknak a Szovjetunió belső és nemzetközi helyzetéből eredő módjai alapján két szakaszra osztja az évtizedet. Az első periódus 1953 — 58, vagyis az az időszak, amikor a Szovjetunióban megvalósult a szocialista társadalom felépítése, a népi demokratikus országokban befejezéshez közeledett a szocializmus alapjainak lerakása, a gyarmati függő országokban pedig széles körben kibontakozott a nemzeti-felszabadító mozgalom. A szerző utal arra, hogy az 1953 — 58-as években a szovjet külpolitika főfeladata abban állt, hogy megőrizze és megszilárdítsa a békét, megszüntesse a nemzetközi feszültséget, és ezzel egyidejűleg kedvező feltételeket teremtsen a szocialista társadalom építésének befejezése, a kommunizmushoz való fokozatos átmenet érdekében a Szovjetunióban. A szovjet külpolitika fejlődésének második szakasza az 1959. évvel kezdődik,