Századok – 1966

Vita - Tudományos ülés a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa 30. évfordulója alkalmából (Szokolay Katalin) 924

TUDOMÁNYOS ÜLÉS A KOM. INTERN. VII. KONGR. 30. ÉVFORDULÓJÁN 925 Magyarországon, kimutatják a kapcsolatot e politikai irányvonal és a felszabadulás utáni történetünk szövetségi politikája között. „Mindazt azonban, amit eddig Magyarországon a Kommunista Internacionálé történetének feldolgozása terén tettünk, csak szerény kezdetnek tekinthetjük" — állapította meg. Betlen Oszkár, a Párttörténeti Intézet tudományos főmunkatársa előadásának elején vitába szállt azokkal, akik a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusát csak a népfrontpolitika kongresszusának tekintették. Hangsúlyozta, hogy a Komintern VII. kongresszusának óriási érdeme, hogy az antifasiszta népfrontpolitika kongresszusa is volt, de ez az egyik érdeme. S lia volt időszak, amelyben a VII. kongresszus nagy jelentőségét elismerték ugyan, de úgy vélték, hogy politikájának a maga idejében volt nagy jelentősége, eszméi azóta már túlhaladottak, úgy ez éppen azért volt lehetséges, mert a kongresszust csak az antifasiszta népfrontpolitika kongresszusának és a kongresszus politikáját csak a fasizmus és a háború elleni harc politikájának tekintették. Az előadó itt lényegében azt a vitát érintette, amely a VII. kongresszus forradalmi marxista és reformista órtóktlői között folyik, s vázolta, milyen lényeges különbségek voltak 1933 után a szociáldemokrata és a kommunista önvizsgálat között. A német fasizmus és az osztrák fasizmus hatalomra jutása a reformizmus csődjét jelentette. A szociáldemokrata pártok egyrósze (elsősorban az osztrák) arra az álláspontra helyezkedett 1933 után, hogy szakítani kell a reformizmussal és osztályba reosabb politikát kell folytatni. Más szociáldemokrata pártok (svéd, dán, holland, csehszlovák, angol) ennek ellenkezőjét hangoztatták, azt, hogy még következetesebben reformista politikára van szükség. De ha a szociáldemokrácia két irányzata, a baloldali ós a jobboldali, homlokegyenest ellenkező következtetést vont is le a németországi és ausztriai fejleményekből, valamiben azonosság is volt közöttük. Mind a két irányzat kizárólag a fasizmus uralomra jutásának tényéből indult ki vizsgálatai során. A kommunista mozgalom önvizsgálatálján a fasizmus németországi győzelme k nagy szerepet játszott, de nem volt kizárólagos tényező. A kommunista pártoknak már Hitler uralomra jutása előtt is foglalkozniok kellett annak vizsgálatával, hogy miért éri a forradalmi munkásmozgalmat a sikertelenségek hosszú sora, ennek a történelmi vizsgálatnak a tapasztalatai késztették a kommunista pártokat arra, hogy ne csak a részletkérdésekben keressék sikertelenségeik okát, ne egyik-másik munkamódszerükben vagy jelszavukban, hanem egész stratégiájukat és taktikájukat tegyék vizsgálat tárgyává. A munkásmozgalom két fő irányzatának önvizsgálata között tehát abban rejlett az alapvető különbség — szögezte le az előadó —, hogy míg az egyik számára a baj a weimari demokrácia eltűnésével, a német fasizmus uralmával kezdődött, a másik, a forradalmi irány a németországi katasztrófában azoknak a balsikereknek és vereségeknek rendkívül kirívó, fajdalmas részét látta, amelyet a munkásmozgalom hosszú évek óta megélt. így a levont következtetés sem lehetett azonos. A szociáldemokrata reformista vezetők a célt a fasizmus elkerülésében látták, a polgári demokrácia visszaállításában. A nemzetközi forradalmi munkásmozgalom viszont nem szakította el a fasizmus elleni i harcot, a polgári demokratikus vívmányok védelmét az antikapitalista harc, a szocialista forradalom perspektívájától. Az előadó a továbbiakban szembeszállt azokkal, akik úgy látják, hogy a VII. kongresszus szembeállította a proletárforradalom perspektíváját a demokrácia védelmének, az antifasiszta harcnak a perspektívájával. A VII. kongresszus nagyszerűsége éppen abban van — hangsúlyozta —, hogy meghatározta a kommunista pártok konkrét, napirenden levő feladatát, a fasizmus elleni harc helyes taktikáját ós stratégiáját, s ezt eleven kapcsolatba hozta a kapitalista rend'megdöntésével, a szocialista forradalom távolabbi perspektivikus feladatával. S ezen túlmenően a kongresszus újból tanulmányozta és az új viszonyokra alkalmazta a szocialista forradalom megközelítésének különböző módjaira, formáira vonatkozó lenini tanítást. Az előadó a Komintern VII. kongresszusa jelentőségére vonatkozó érdekes fejtegetéseiben még egy új vonásra mutatott rá a kongresszus munkájában. A kongreszszus nemcsak forradalmi fellendülés idején, hanem ellenforradalmi előretörés viszonyai között vizsgálta a szocialista fórra da lomhoz való átmenet új módjait. S felismerte, hogy ilyen helyzetben is megváltoztathatja az aktív antifasiszta harc a mozgás irányát, a defenzívát offenzívává változtathatja, a polgári demokrácia védelme megfelelő átmeneteken áthaladva szocialista forradalomhoz vezethet. Betlen Oszkár ezek után elmondotta, hogy a kongresszus a fő elvi kérdéseken túl foglalkozott mindazokkal a részletkérdésekkel, amelyek az alapvető stratégiai útmutatások gyakorlati megvalósulását, a kommunista pártok tömegbefolyásának szélesedését, szövetségeseik táborának növekedését elősegítik. A kongresszus nagy gondot fordított a kommunista pártok munkájának rugalmassá tételére. A kongresszus nagy fordulatot eredményezett a pártok politikai fejlődósében, a pártok munkájában. Az előadó hang-