Századok – 1966
Tanulmányok - Mályusz Elemér: Krónika-problémák 713
KRÓNIKA-PROBLÉMÁK 735 az egész magyar társadalmi fejlődésnek az volt a tendenciája, hogy a nemesség azonos legyen a lovagsággal, s az ún. nemesi kiváltságokat csak azok élvezzék, akik a legkorszerűbb fegyverzettel ellátva képesek eleget tenni katonai kötelezettségüknek. Az állam érdeke is azt kívánta, hogy az adófizetés terhétől ne mentesüljenek azok, akik anyagi gyengeségük miatt alkalmatlanok a fegyverfogásra. Az átalakulás menete, mint az adatokból következtethető, az lehetett volna, hogy egy-egy nemes családnak és rokonságának csak a valóban katonáskodó tagjai élvezik a nemesi előjogokat, a többiek • ellenben, akik otthon gazdálkodva munkájukkal biztosítják a katonáskodó részére a megélhetést, ennek mintegy szolgáivá, parasztokká lesznek, és az állam által adóval megterhelhetők. Egy szűkkörű, csekély létszámú lovagság élvezte volna tehát a nemesi kiváltságokat. Ehelyett mindenki, aki nemes atyától született, a XIII. század végén nemesnek számított, tekintet nélkül anyagi helyzetére. A magyar nemesség így már a IV. Béla törekvéseit követő második-harmadik generáció idejében tömegszerű képződmény volt, s ez a jellege a későbbi időkben nemcsak megmaradt, hanem fokozottan erősödött. A nemesség tömegeinek elparasztosodását a zavaros, bizonytalan belső állapotok feltehetőleg siettették, maga a tendencia azonban érvényesült békés időkben is. Ugyanakkor a folyamatnak az a része, amelyet a krónika szavai tükröznek, kevésbé IV. László korára, inkább későbbre, már Károly Róbert uralkodására jellemző. Amíg annak tisztázása, hogy a társadalmi fejlődés rajzolása közben mily mértékben vezet szándékosság egy középkori krónikást, kissé mindég vitatható marad, a politikai események csoportosításában megnyilvánuló törekvés, főleg valótlan dolgoknak megtörtént gyanánt előadása általában könnyen észrevehető. A ferences provinciálisról sem nehéz megállapítanunk, hol és miért tért el a valóságtól. Elsősorban ott, ahol az Anjou-ház uralmának legalitását kívánta bizonyítani. Ennek a célnak az érdekében állította, hogy III. Endre halála után előkelő világi urak és a főpapok az országot Vencel cseh királynak ajánlották fel, ez azonban elhárítva kérésüket, maga helyett hasonló nevű fiát adta át Magyarország természetes királyául. Ez az állítás nem felel meg a tényeknek. A valóságban a magyarok nem is gondoltak Vencel király meghívására, hanem azonnal fiát kérték fel az uralom átvételére. Velencéből 1301. szeptember 13-án Jayme aragóniai királyhoz intézett jelentés, a Continuatio Vindobonensis, a Continuatio Zwetlensis és a Chronicon Aulae regiae,44 valamint az ifjabb Vencel király 1302-i és István nádor 1303-i oklevelei,4 5 tehát egykorú és egymástól független források tanúsítják ezt. Az ok, ami a magyar előkelők elhatározását befolyásolta, a velencei jelentés segítségével állapítható meg. Ebből kiderül, hogy azért állottak egyértelműleg az ifjabb Vencel mellé, mert III. Endre leányának és egyetlen örökösének, Erzsébetnek jegyese volt.46 A hét éves hercegnőt 1298-ban Bécsben jegyezték el a nála két évvel idősebb Vencellel, s bár a házasság nem jött létre — Vencel 1305-ben már mint cseh király egy tescheni hercegnőt vett feleségül, Erzsébet pedig 1338-ban a tössi dominikánus apácakolostorban 41 Gombos: Catalogue I. köt. 791., 794., 499.1. 45 Fejér: i. m. VTII/1. köt. 90. sk. 1.; Anjoukori Okmánytár I. köt. 26., 63.1. 46 Finke: i. m. I. köt. 241. sk. 1.; Fraknói V.: Wenoel király megválasztása 1301-ben. Századok 48 (1914), 81. sk. 1.
