Századok – 1966
Tanulmányok - Mályusz Elemér: Krónika-problémák 713
714 MÁJA'USZ ELEMÉR összefüggésük a jegyzetek tengerében nem követhető figyelemmel. Ez esetben, mint a ferences krónikaírókra jellemző írói magatartás tárgyalásánál is az összefoglaló értékelést középkori történetírásunk fejlődési irányának hangsúlyozása tette indokolttá. Egyszerű filológiai munka eredménye és kritikai szövegkiadás kísérő jelensége tehát három problémát megtárgyaló tanulmányunk. Lehet, hogy ez a vallomás elkedvetleníti az olvasót, mert talán szívesebben hallaná, hogy író és olvasóközönség viszonyának vagy társadalom és ideológia kapcsolatának megismerése ösztönzött bennünket a vizsgálódásokra. Ha mégis ilyen eredményekhez jutottunk, az önmagában is mutatja, hogy szükségképpen ide kell vezetnie a filológiai elemzésnek is. 1. Az ősgesla jellege A gesta műfaji jellegével elsőnek Hóman Bálint foglalkozott.1 Megállapításait az előtte fekvő munkákat olvasva fogalmazta meg. Csak helyeselhetjük elhatározását, hogy írói alkotást és irodalmi terméket keresett forrásaiban s nem érte be azzal, hogy csak szövegeket lásson bennük, amelyeknek egymással való kapcsolatát felderíteni sok történész egyedüli feladatának tekintette. Ugyanakkor sajnálatos, hogy Anonymus gestáját vette a műfaj legjellegzetesebb képviselőjének s azután akaratlanul is ennek mintájára képzelte el az ősgestát. A hasonlóság feltételezését megkönnyítette számára, hogy a legelső magyar történeti munka megírásának idejét a XI. század végére helyezte, s így bizonyosnak vehette, hogy a hercegek és Salamon király viszályát megörökítő, költői részletekben gazdag elbeszélés szerzője az ősgesta írójával azonos. Ezt az auktort igen magas fokra helyezte értékelésében. A középkor klasszikus nyomokon járó historikusainak egyikét látta benne, aki nem időrendben haladó krónika, hanem önálló felfogással és egyéni íróművészettel készült mű szerzője, oly gestáé, amely a históriás formában írt középkori nemzeti történetek jobbjai közül való. Egyenesen nagy szerencsének mondotta, hogy a szerző nem krónikás, hanem gestaíró. Mert igaz ugyan, hogy munkája — tette hozzá magyarázatul — tárgyi megbízhatóság tekintetében talán mögötte marad a szerzetes-krónikáknak, amelyek a konkrét tényekhez és eseményekhez, az írott források szövegéhez híven ragaszkodnak, de íróművészet, elevenség és sokoldalúság tekintetében messze felülmúlja azokat. Végül felfogását a szerző gestaírói mivoltából is következőnek látta: hőstörténetet ír, s lelkes bámulója a nemzet erejét bizonyító nagy tetteknek. Az elfogultságtól, amely Hómant hatalmában tartotta, eleve mentesítette a Gesta-kutatók java részét, hogy vele szemben nem adták fel a régibb általános felfogást,2 amely szerint a legelső magyar történeti összefoglalás a XI. század közepén keletkezett. Mivel ők a század második felében történt események megörökítését újabb, az ősgestát követő munka szerzőjének tulajdonították, s ez a felfogás ma általánosan elfogadottnak tekinthető,3 a költői 1 A Szent László-kori Gesta Ungarorum és XII—XIII. századi leszármazói. Bpest. 1925. 98. sk. 1. Ua.: A magyar történetírás első korszaka. Minerva 1 (1923), 11. sk. 1. 2 Toldy F.: Nemzeti történelmünk kezdetei. Századok 2 (1868), 386. sk. 1., Domanovszky S. : A Pozsonyi Krónika éa a kisebb latin nyelvű prózai szerkesztések. Századok 39 (1906), 399. sk. 1. 3 GyőryJ. : Adalékok XI. századi krónikáinkhoz. Egyetemes Philologiai Közlöny 67 (1943), 218. 1.; Györffy Oy.: Krónikáink és a magyar őstörténet. Bpest. 1948. 6. 1.; Kor-