Századok – 1966

Krónika - Beszámoló Komjáthy Miklós kandidátusi disszertációjának vitájáról (Somogyi Éva) 650

650 KRÓNIKA résztvevő delegációk egyikének sem volt hivatalos felhatalmazása arra, hogy a következő szimpózium rendezését illetően kötelező ígéretet tegyen, a határozat csak ajánlhatta, hogy Csehszolvákia vagy Magyarország vállalja az 19G7-ben esedékes szimpózium rendezését. A berlini szimpóziumon az 5 tagú magyar delegáció szereplését komoly érdeklődés fogadta. Néhány tankönyvünk, filmünk, történelmi atlaszunk is elismerést váltott ki. Nem kétséges azonban, hogy eredményeink elsősorban a gyakorlati feladatok megoldásában mutatkoztak, s a módszertan tudományos igényű művelésének meglehetősen szerény lehetőségei vannak. A berlini szimpózium legnagyobb tanulsága, hogy fokozni kell erőfeszítéseinket ezen a fontos területen. Ezt pedig csak a hazai erők összefogásával és koordinálásával, a pedagógiai intézmények és a tanárok hatékony közreműködésével, a történettudósok támogatásával és nem utolsósorban a nemzetközi együttműködés révén érhetjük el. Unger Mátyás BESZÁMOLÓK KOMJÁTHY MIKLÓS ÉS MÜNK KÁROLY KANDIDÁTUSI DISSZERTÁCIÓINAK VITÁIRÓL Komjáthy Miklós: A közös minisztertanács és első világháborús működése című disszertációja, opponensei Galántai József ós Hanák Péter kandidátusok voltak, a közös minisztertanács első világháborús jegyzőkönyveit publikáló levéltári kiadvány bevezető tanulmányaként készült. Az Osztrák-Magyar Monarchia legmagasabb kormányszervének kialakulását és működését vizsgálja, különösképpen világháborús tevékenységét, az ülésjegyzőkönyvek irattani elemzése és forráskritikája alapján. A közös minisztertanács, amit a történeti közfelfogás szerint az 1867-es kiegyezés teremtett meg, hivatali szervezete, irattermelóse szempontjából valójában az abszolutizmuskori osztrák császári minisztertanács örökösejrolt. A császári minisztertanács működésének a tartalmat is determináló formai jegyei automatikusan éltek tovább a két birodalomfól közös kormányszervében. Ügy tűnt, hogy a jól bevált hagyomány feleslegessé teszi az új formák kialakítását. A hivatalfejlődós látszólagos autonómiája mögött politikai-társadalmi indítékok húzódnak. Amikor a königgrätzi vereség súlya alatt az abszolutizmus kényszerű engedményeket tett 1867-ben az osztrák nagyburzsoázia ós a magyar liberális közép- és nagybirtokosság alkotmányos törekvéseinek, amikor a porosz vereség után a birodalmi nagyság és a magyar önállóság szempontjait kellett egyeztetni, a pillanat szüksége és lehetősége szabta meg a birodalom legfelsőbb kormányszerve működésének kialakítását. Abszolutizmus és alkotmányosság, centralizmus és dualizmus szempontjait és elemeit egyeztetve születtek meg a dualista Monarchia felemás intézményei: a delegációk és a közös minisztertanács. A delegációkban az osztrák fél a birodalmi parlament csíráját, a magyar biztosítékot látott egy eleve működésképtelennek ítélt, Bábel tornyának csúfolt esetleges összbirodalmi parlamenttel szemben. S valóban, fokozatos elsorvadása következtében nem vált az uralkodó abszolút hatalmát korlátozó, a magyar politikusokat majorizáló összbirodalmi parlamentté s így a közös minisztertanács alkotmányos ellensúlyává sem. A kiegyezési törvény negatív formuláiban (amelyek azt rögzítik, hogy mivel nem foglalkozhat a közös minisztertanács) a kiegyezéses magyar politikusoknak a központi birodalmi kormányzást mereven elutasító álláspontja találkozott az uralkodói törekvéssel: az abszolutizmus minél több elemét átmenteni az alkotmányos rendezésbe. A közös minisztertanács funkciója az osztrák ós a magyar kormány között felmerült nézeteltérések, az általános külpolitikai helyzet s a Monarchiát egyetemesen érdeklő problémák megtárgyalása volt; egyfelől az összbirodalmi problémák magasszintű vitafóruma, másfelől az uralkodó legfelső tanácsadó testülete. A közös minisztérium nem kormány, vallotta a magyar ellenzék s hallgatólagosan a kormánypárt is, s ezt fejezték ki a kiegyezési törvény formulái is. ,,A kiegyezési törvény nagy negatívuma, ha kimondatlanul is, de így hangzott: az Osztrák-Magyar Monarchiának ne legyen közös felelős kormánya." Amint a közös minisztertanács eredete az osztrák császári minisztertanácshoz vezet, a közös külügyminiszteré a XVIII. század derekán létesített Staatskanzler állásához. Á közös miniszteri konferencia elnöki tisztében az egykori külügyminiszter, a miniszterelnök és a császári ház ügyeit intéző, a császár legfőbb bizalmi emberének funkciója egyesül, s e hármas szerep némi módosítással a közös külügyminiszter jogkörében is tovább élt, általa konzerválva az abszolutista hagyományokat. A közös minisztérium