Századok – 1966
Jegyzetek - R. Várkonyi Ágnes: „Rendezni végre közös dolgainkat” 607
610 JEGYZETEK most fejeződik be. E folyamat távolbavesző kezdeteiről és kiterjedésének roppant méreteiről akkor is csak hozzávetőleges képet alkothatnánk, ha számba vennénk az irodalomtörténet, a néprajz, a népzene-kutatás utóbbi összes szép eredményét. Társadalmi méreteinek felvázolásához ezeket az eredményeket kellene összevetnünk a történészek ideológiatörténeti kutatásainak első eredményeivel. De még akkor is csak felét és főleg egyszerűbben -megközelíthető oldalát ismerhetnénk meg e folyamatnak. Hiszen az itt élő népek története a sokszoros összefonódottság jegyében alakult, a régi harcokról tájékoztató énekek egyik vagy másik nyelvű változatban maradtak reánk, töredékei itt vagy ott, esetleg több nyelven is, vagy népdalokba ágyazva bukkantak fel. Mindezt számba véve talán érzékeltethető a roppant veszteség, hogy ez a forrásanyag így spontán összekuszálódottságának állapotában is csak töredékesen maradt ránk. Jórészét maguk a tudósok később méginkább összekuszálták. Ahelyett ugyanis, hogy 1848 — 49-ből félsikerekkel, megcsalatkozva, tört reményekkel kikerült kis nemzetek tudósai közös erővel indultak volna ennek az elsüllyedt földrésznek a felfedezésére, a történeti énekek miatt szinte ölre mentek egymással. Nem a közeledést, egymásratalálást segítették, hanem az ellenségeskedés botránykövei, a romboló nacionalizmus eszközei lettek éppen azok az emlékek, melyek a népek közös küzdelmeinek bizonyságai. Mert a múltbatekintés tudományának akkori bajnokai bezárkóztak konstruált elképzeléseik bástyái mögé, irigyen, gyanakodva szemlélték egymás kincseit, sőt elhitették magukkal, hogy a közös történeti témák és motívumok úgy kerültek a különböző nyelvű emlékekbe, hogy az egyik nemzet meglopta a másikat. Nemcsak nagyon találó, de általános érvényű igazság csendül ki Csanda megállapításából, mikor kifejti, hogy a Szilágyi és Hagymási mondája valóságos ütközőpontja volt a magyar és a szlovák irodalomtörténészek között a nacionalista gyanúsításoknak (183. 1.). 1862-ben elkezdődött, a dilettantizmus csúcsteljesítményének tekinthető magyar—szlovák acsarkodás a „Csák Máté nótája" kontra „Rákóczi nótája" tárgykörében (kár hogy ezzel Csanda nem foglalkozik behatóbban). 1864-ben a magyar és a román tudósok között kirobban a „Vadrózsa-pör". Ma már e kor tudományos elfogultságain elképedve olvassuk a nagy nemzetközi tekintélynek örvendő Revue des Deux Mondes egyik cikkét, amely történeti énekekkel véli bizonyíthatónak, hogy a középkor korai századaiban a román paraszt különb lett volna politikai-nemzeti tudatosság tekintetében mint a vele, mellette élő magyar, szerb, bolgár jobbágy, s történelme az évszázadok során nem összefűzte, hanem elválasztotta szomszédaitól (1859, Dora d'Istria: La Nationalité Roumaine d'après les chants populaires). Különös metamorfózisnak lehetünk tanúi: a XIX. század második felében a történettudósok inkább hittek a konstruált, átírt, koruk érzelmi ós politikai motívumaival teletűzdelt énekeknek, mint a töredékes, de a reális valóságra ablakokat táró eredetieknek. Mindez történeti tény, magunkat áltatjuk, ha bármilyen meggondolásból is nem számolunk velük. Tudjuk, nem volt ártatlan kedvtelés, a polgári tudósok egymásra licitálása — bármilyen árnyalatú érzelmi motívumok hatották is át —, az egyszerű emberek, a népek kontójára ment. Nem ismerjük Dithfurth nagy XVI—XVII. századi „Historische Volkslieder" gyűjteményeinek hatását, melyeket a század 70-es évtizedében már kifejezetten kultúrmisszió céljával ad ki. — Csanda könyve viszont meggyőzően tájékoztat arról, hogy Thaly Kálmánnak ugyanebben az évtizedben megjelenő balladái, hogyan hozták meg a század végére a mérgezőbb, mert áttételekben jelentkező másodvirágokat. Jónéhány kuruc énekről Csanda bebizonyította, hogy azokat a XIX. század végén írta, vagy állította össze Matunák Mihály nagysurányi pap. Milyen sokáig nem vettük számba a polgári nacionalizmusok rejtett ós éppen ezért még mindig áldozatokat szedő Skylláit és Charybdiseit; az énekből néhányat még a legutóbbi kiadvány is eredetiként közölt (A kuruc kor költészete, Bukarest. 1956). Mennyire összekuszálódtak itt a különböző előjelű nacionalizmusok szálai ! Csanda eredményei ezt is kitűnően illusztrálják. A „Piesne Rákócziho plukov" c. éneket a magyar függetlenségi mozgalmakkal nem rokonszenvező, azokra „konzervatív szemmel" néző (64. 1.) Kollár tévesen datálja. Thaly innét veszi át az éneket, a keletkezési évszámon azonban a maga felfogásának megfelelően igazít, a tévedést újabbal tetézi. Végül Thaly akkoriban még hitelesnek vélt álkuruc balladái lesznek a mintái a Matunák-fóléknek, melyekben az álság, már szinte követhetetlenül sok rétegben jelentkezik. Most ugyanis a közlő Matunák, akit a magyar és szlovák történészek egyaránt számon tartanak, nemcsak hogy szlovák jobbágyokra ruházza a XIX. század második felének magyar köznemesi romantikus nacionalizmusát, hanem megteremti e köznemesi nacionalizmus vágyálmainak egyik legelképesztőbb valóság-látszatát. S a délibábok délibábja, a magyar mintára konstruált szlovák versek a szlovák és a magyar irodalomtörténészek további tévedéseit inspirálják. Jellemző a
