Századok – 1966

Jegyzetek - R. Várkonyi Ágnes: „Rendezni végre közös dolgainkat” 607

JEGYZETEK 611 nyakatekert helyzetre: „míg a szlovák származású Matujnák a magyar nacionalistákat támogatta, addig magyar barátja, Ernyey a szlovák nacionalistákkal működött együtt" (111. 1.). Csak elismerés illetheti meg Csanda körültekintését, amellyel felfejti a Matunák-féle énekekre rárakódott különböző, magyar és szlovák nacionalizmusok félévszázad alatt vastaggá gyülemlett rétegeit. Hogy mennyire nehéz azonban még ma is eljutnunk a tiszta forráshoz, azt megint csak Csanda könyve bizonyítja. Olyan jól körülhatárolt területen is, mint a törökellenes és a kuruc harcok szlovák—magyar emlékei, mikor a tudomány mai állása szerint hitelesnek tekinthetők számbavételére kerül a sor, fokozatosan elhagyja az a biztonság, mellyel a Matunák-féle hamisításokat leleplezi. Óvatos, feltételes mondatai, végleges eredményeket rögzítő megállapításoktól ódzkodó megfogalmazásai, a sok „bizonyára úgy lehetett érteni", „alighanem", „valószínűleg", „lehetséges", „feltehetően", „feltevésünk szerint", „nyilvánvalóan" mind abban a határozott feltétel nélküli meggyőződésében találnak célba, hogy a történeti, népi énekek világa ma még alig ismert meglepetésekkel teli dzsungel a történész számára. A Szilágyi és Hagymási-monda történeti eredetének megközelítésére valóban sok új, eddig elhanyagolt tényezőt vesz számba és szellemesen állít fel új hipotéziseket. Vizsgálódásait mégis így zárja le: „az ismertetett adatok alapján valószínűbbnek látszik, hogy a szóphistóriát magyarból fordították szlovákra, de a szlovákból magyarra fordítás sem elképzelhetetlen" (176. 1.). Hiszen ez a forráscsoport a maga spontánul és tudatosan összezilált, felében harmadában tisztázott, hevenyészetten rendbe rakott állapotában csak egyedi felismerésekhez segíthet hozzá, vagy más források alapján felállított hipotézisek illusztrálására alkalmas. Helyes az óvatos megfogalmazás az adott konkrét esetekben. De éppen ezért, ha szélesebb körben hordozzuk végig tekintetünket, semminemű meggondolás, óvatos nyugalom nem altathatja el a jogos elégedetlenséget. Elégedetlenség csendül ki Mitruly Miklós megjegyzéséből is, mikor megállapítja, hogy a legutóbbi romániai népköltészeti kiadványok az egyes darabok nemzeti jellegének tisztázásánál nem mennek tovább az eddig elhangzott vélemények felsorakoztatásánál. A magunk szűkebb portáján elért eredményeink sem lehetnek párnái a nyugalomnak. E sajátos forrás jelentőségót a történeti tudat vizsgálatában történettudományunk már felismerte. Ismeretes, hogy a Rákóczi-szabadságharc jobbágykatonáinak szándékáról a „Két szegénylegény egymással való beszélgetése" és a „Szegénylegények éneke" mindmáig a leghitelesebb forrás. Sőt ezek világították meg a különböző dokumentumokban fellelhető s a jobbágykatonák harcainak reális indítóokait tükröző összefüggéseket, a kuruc szegénylegények gondolatvilágában élő haza fogalom társadalmi tartalmát. De ha fel akarjuk tárni a maga reális valóságában a XVII—XVIII. századi Magyarországon élt különböző nyelvű jobbágyok tudatvilágát, a körükben élő eszmék, ideológiák változatait, akkor nem elégedhetünk meg ilyen mutatós, de mégis csak egyedi eredményekkel. Csanda munkája éppen arról ad tömény ízelítőt, hogy mennyire elszigeteltek, nemzetközi összefüggéseiben mennyire nem tisztázottak a jobbágyok osztályharcos nemzettudatáról feltárt eredményeink. Töredékes adatokból, elszórt tényekből ós az egyetlen ma ismert szlovák nyelvű pátens elemzéséből Csanda arra a csak vázlatosan megfogalmazható következtetésre jutott, hogy már a Rákóczi-szabadságharc idején is a nyelvi eltérésen kívül lényeges tudati különbségnek is kellett lenni a magyar és a szlovák jobbágyok között (18 —19, 28 — 29. 1.). A hajdúszabadság, a földesúri kötelékekből való felszabadulás ígérete mellett az „igen fontos tényező" a szabad nyereség, a zsákmányszerzés (19. 1.). Szerinte a szlovák jobbágyok, hegylakók nyomora, társadalmi helyzete indokolja, hogy körükben a magyar jobbágyokat mozgósító eszméktől némileg eltérő ideológiai motívumok verhettek csak gyökeret. A zsákmányszerzés a magyar katonák között különösen korábban elevenen ható, magatartást meghatározó tényező, de határozott egyértelmű eszmei tartalom nem kapcsolódik hozzá. Meggyőzően mutatja ki Csanda, hogy a szlovák pátensben hiányoznak a magyar nyelvű kiáltványokat átszövő tudati motívumok. Viszont nem ad választ arra, hogy noha a fegyvertfogottak felszabadításáról elhangzott ígéretek szlovák nyelven is eljutottak az északi megyék népéhez, mai ismereteink szerint az osztályharcos nemzeteszmének a szlovák történeti énekanyagban nem találjuk a magyarhoz hasonló visszhangját. Mai ismereteink azonban nem is elegendőek ilyen jellegű kérdések megnyugtató eldöntésére. És ezzel eltértünk mondanivalónk lényegéhez. A feudalizmus letűnt századaiban a különböző nyelven beszélő jobbágyok vállvetve „tették, ami kell". Öltek, ha üszköt vetett portájukon az ellenség tüze, harcoltak törökkel, tatárral, küzdöttek a létüket fenyegető hatalmasságok ellen akár „Habsburgi katona", akár apáik szavával élő földesúr képében találták szembe vele magukat. A feudalizmus korában a más ruha, a más nyelv, az idegen beszéd önmagában soha nem