Századok – 1966

Jegyzetek - R. Várkonyi Ágnes: „Rendezni végre közös dolgainkat” 607

JEGYZETEK 609 nem valami absztrakt „rossz szokás", társadalmi mozgalmaktól független, ha úgy tetszik steril, öncélú, esendő tudományosság. Sokkal többről van szó. Nyilvánvaló, hogy az elődeit kereső polgár szeme akad meg a történeti balladákon, a nép körében élt históriatöredékeken. Itt találja meg a dokumentumokat, melyekkel bizonyíthatja: eredete épp oly régi és hősi, mint a nemeseké. Azt már a helyi viszonyok döntik el, hogy a nemességet utánozva vagy annak rovására ól új kincseivel. A francia polgárság őseit tudatosan nem a nemesség, hanem a kiváltságokon kívül élők körében kereste. De még a XVIH. századi angol polgárság sem kerüli ki a történeti énekek felfedezésével járó veszélyeket. A nagyratörő vagy magasra jutott unokák szemében ezek az emlékek azt bizonyítják, hogy a most születő nemzet elődeinek volt annyi szerepe a múltban, mint az előkelőek ősapáinak, sőt az az irodalmi érzék, politikai ítélőképesség nem csupán a lovagok kiváltsága volt. Áthatva e meggyőződéssel könnyedén egészítették ki, írták szebbre, a maguk vágyainak jobban megfelelőre a töredékesen fennmaradt dalokat, sőt gátlás nélkül vetették papírra, fogalmazták újra az elveszettnek vélt eredetieket. A kor polgári mozgalmainak erős nemzeti érzésében gyökeredzik tehát minden ilyen jellegű gyűjtemény egyoldalúsága, a kötetek csaknem minden darabja magán hordja a polgári nacionalizmus valamelyik jegyét. Hallgatnunk erről nemcsak fölösleges, de káros is, hiszen újabb tévedések láncreakcióit indíthatja el. Erre pedig már csak azért sincs szükség, mert éppen elegendő megbirkózni az ilyen módszerekkel összegyűjtött történeti énekek körül kialakult tévedések és káros vélekedések konglomerátumaival. E gyűjtemények anyagát ugyanis a polgári történettudomány a XIX. században bizonyító erejű forrásokként kezelte. A romantika különböző áramlatainak sodrában, a tudományos művek és népszerűsítő feldolgozások válogatás nélkül kapcsolták bele a történeti énekeket a kor politikai gondolkozásának vérkeringésébe. Számos tényező bonyolult kölcsönhatása döntötte el aztán, hogy mikor, hol, milyen szerepet vittek, a lényeget világosították meg, vagy botrányos tévedéseket szültek, miként járultak hozzá a különböző korok és társadalmi rétegek tudatában a valóság és ábránd viszonyának alakításához. Ha a történettudomány útján a történeti énekek felhasználási módozatait követve hordozzuk végig tekintetünket, a legnagyobb ellentétekkel kell megismerkednünk. Az út elején a polgárság még a feudalizmusban dúló osztályharc tényének bizonyítására talál bennük érveket,, a végén viszont éppen e tényeket tagadva hivatkozhat legmutatósabb darabjaira. A csúcson A. Thierry áll, aki a nemesek és ez elnyomottak között kiegyenlíthetetlen ellentétek motívumait régi angol balladákkal és énekekkel is alátámasztja. A mélypontot — meg kell vallani — az álkuruc balladák jelzik. A mérhetetlen messzeségeket a nagy francia történetíró, az osztályharcos történetírás atyja között és az önmagát túlélt köznemesi romantikát megtévesztően nagystílű provincializmussal képviselő Thaly Kálmán között nem lehet egykönnyen áthidalni. A kitérők, elmulasztott lehetőségek a Nyugat- és Közép-Kelet-Európa közötti fejlődés eltéréseinek egész sora tükröződik abban is, ahogyan a népi-történeti forrásanyagot a történettudomány ott és itt a XIX. század folyamán kezeli. Itt, a Duna völgyében összetorlódott kis népek között az elmaradt, keserves polgári fejlődés, a megkövesedett feudalizmus, a szegénység, az elesettség, főleg pedig a nemzeti függetlenség teljes vagy részleges hiánya miatt e történeti énekek sokkal inkább a nemzeti történetszemlélet sarkpontjai lettek mint a Nyugat gazdag és önálló országaiban. Mégpedig olyan nemezti történetszemléletnek, melyet feudális maradványok egész sora szőtt át. Mégis nagy lehetőségeket rejtett magában ez a népi forrásanyag: új felismerésekre vezethette a történettudományt, segíthette egymásra találni a Habsburg-abszolutizmussal összeláncolt kis nemzeteket. Szalay László, aki 1838-ban Palackyt ment felkeresni Prágába, forró szavakkal számol be az általános lelkesedésről, amit a königinhoffi toronyban fellelt régi cseh énekek ébresztettek fel. Később kiderült ugyan, hogy e költemények eredetisége több mint kétséges, de tény, hogy a cseh nemzeti öntudatosodás folyamatában szerepet töltöttek be. Wenzel Gusztáv érdeklődését a szerb hősi dalok keltik fel, s a magyar történelemre keres bennük fogódzókat . 1853-ban a Szépirodalmi Lapok hasábjain olyan fejtegetést olvashatunk, amelyben tanulságosabbnak ítéli az író a szlovák dalok ismeretét, mint a svéd, holland, dán énekeket, mert — és ez itt a lényeg — a szlovákokkal évszázadok óta szorosabb viszonyban éltünk. Sok egyéb, itt nem részletezhető tényező figyelmeztet, hogy a történettudomány köreiben már ekkor, a XIX. század első felében jelentkezett a szükséglet a történeti énekek megbízható, kritikai összeállítására. S erre annál is inkább nagy szükség lett volna, mert a történeti énekanyag széthullásának, különböző, idegen elemekkel való elkeveredésének, teljes összekuszálódásának folyamata