Századok – 1966

Jegyzetek - R. Várkonyi Ágnes: „Rendezni végre közös dolgainkat” 607

608 JEGYZETEK alábbis felül kell vizsgálnunk minden másodkézből való adatot: csak az eredeti források ból meríthetünk. Természetes tehát, hogy Csanda munkája ós a romániai népmese-kiadványok egyaránt különös figyelmet ébresztenek. Jellegük különböző, egymástól eltérő céllal készültek, de mindkettő a népi hagyomány hatalmas anyagából merít, onnan, ahová a történésznek is el kell jutnia, ha a nép történeti, nemzeti tudatvilágának forrásvidékeit keresi. Köztudomású, hogy az ón. népi históriás énekek, balladák, hősi-énekek, katonabxícsúztatók, vitézi énekek, parasztdalok — elterjedt közkeletű kifejezéssel élve „történeti népdalok" — a történelem rendkívül sok mozzanatát őrizték meg, á néphagyomány sajátos módján, nemegyszer élettel teli mozzanatokban, vagy rövid summás ítéletekben. A történeti tudatformák kutatóját lónyegreláttatóan tájékoztathatják pártok állásfoglalásairól, politikai véleményekről, határozott ítéleteket közölnek uralkodókról, háborúkról, ismert hadvezérekről, vagy ismeretlen vitézekről. Minderre azonban a történettudomány csak akkor építhet, ba tisztázza a néphagyományban megőrzött gondolati anyag társadalmi eredetét. Vagyis: a jobbágyság történeti tudat világának kérdéseire reális és megnyugtató feleletet csak a feudális társadalom teljes ideológiai anyagának ismeretében adhatunk. Beletartozik a teljességbe nemcsak a két szembenálló osztály, a nemesség és parasztság, hanem a különböző rétegek, katonák, mezővárosiak, fő és kisnemesek tudatvilágának árnyalt ismerete, nemcsak a különböző vallások hatása, hanem a feudális állam viszonyai között egymással szorosabb vagy lazább kapcsolatban levő országrészeken ós szomszédos területen élők bármilyen nyelven megfogalmazott ránkmaradt gondolati anyag is. Különben könnyen lehetünk féligazságok, summásan megfogalmazott tévedések áldozatai. A történettudományban sokáig tartotta magát pl. az a vélekedés, hogy a sokféle és a magas adók elleni tiltakozás valamiféle XVII. századi magyar sajátosság, a Habsburg-abszolutizmus ellen tiltakozó kuruc énekek jellegzetessége. Ma már tudjuk, hogy ilyenféle panaszok másutt is megtalálhatók, ahol'az abszolút államhatalom a maga mindent letaroló adópolitikáját vezette be. Nem adatszigetekre, hanem kiterjedt, földrajzilag ós történetileg szervesen összefüggő anyagbázisra lenne tehát szükség. Csakhogy ez a forrásanyag nem szerves egységében és főleg nem eredeti tisztaságában maradt ránk. Helyes, hogy Csanda az első kiadásig megy vissza. De a nép száján élő történeti énekeket nagyrészt nem a XIX. század első felében, hanem már korábban, a XVIII. század folyamán kiemelték eredeti társadalmi közegükből. A polgári fejlődés hajnalán néz szembe tudatosan a történettudomány a megnyugtatóan máig sem tisztázott kérdéssel: miféle emlékeit őrzi a múltnak a nép és van-e benne históriai hitel? Mikor az angol Percy 1765-ben kiadott ballada-gyűjteményének bevezetőjében történeti forrásértékűnek nyilvánította a nép körében ólő dalokat, históriás énektöredékeket és általában a népi forrásanyagot, már nemcsak a Nyugaton, hanem Közép- ós Kelet-Európa népei között is nagy erővel folyik a gyűjtés. A szerb, az orosz, a német mozgalmak részletezése helyett egyetlen példát említünk, az itteni gyűjtemények létrejöttére igen jellemzőt;Holkó Mátyás evangélikus lelkész egyaránt gyűjti a szlovák, a magyar és a latin nyelvű énekeket. Ami ebben sajátos, eltérő a nyugati gyűjteményektől, arról ma még keveset tudunk. Bár mióta elkészült a magyarországi ónekeskönyvek és gyűjtemények bibliográfiája, megvan a lehetősége a gyűjtés társadalmi törvényszerűségeinek feltérképezésére is. Ez a lényegében már a XVIII. században összegyűlt anyag került ezután megtoldva, kiegészítve s meglehetősen kezdetleges technikai eljárással kiadásra. A XIX. század első felében Európa minden ifjú vagy most születő polgári nemzete letette a nemzetközi tudományosság asztalára a maga újabb és régibb népdalokat és történeti énekeket tartalmazó gyűjteményeit, vagy ilyenekről beszámoló tájékoztatásait. Csanda jó szemére vall, hogy a szlovák—magyar kuruc énekek eltorzulásának egyik gyökerét a szlovák irodalmi és nemzeti harc egyik nagy képviselőjének, Jan Kollárnak 1834—35-ben kiadott gyűjteményében ragadja meg. Kollár nem magányos úttörő, hanem egy nagy nemzetközi áramlat sodrában álló. Oldalakon át idézhetnénk a Národnie spievanky-val közel egyidőben megjelent, szerb, román, magyar, német s a legkülönbözőbb nemzetek hasonló anyagát közlő gyűjteményeket. E jelentős mű hiányosságai is azt mutatják, mennyire a XlX. század eleji hasonló témájú kiadványok hatalmas sorozatába illeszkedik bele. „Nem csupán a mai népdalokat tartja »nemzeti dalok«-nak, hanem szinte valamennyi szlovák költeményt, melyről feltételezte, hogy énekelték is." A szövegek hitelességét rontja még az a tény, hogy Kollár — e kor gyűjtőinek rossz szokása szerint — a versekben kisebb-nagyobb változásokat eszközölt — jellemzi Csanda a gyűjteményt (63, 64.1.). Ehhez csak meg annyit, kell hozzátennünk, hogy a hibák forrása