Századok – 1966

Folyóiratszemle - Külföldi folyóiratok - 562

FOLYÓIRATSZEMLE 601 gyarmatok eleve nem ismerték el az angol parlament illetékességét, Angliával való egész konfliktusukat a királlyal való konfliktusban fejezték ki, és a király zsarnokságával, a köteles védelem elmulasztásával indokolták az alattvalói hűség felmondását. A hűbéri jog mellett természetesen az angol és a holland rendi-polgári alkotmány-fejlődés ismert dokumentumai is hatottak a Függetlenségi Nyilatkozat megfogalmazóira. Ezek a hatások nem kerülték el az amerikai történészek figyelmét sem, 6k azonban egyrészt a túlzott specializálódás, másrészt az amerikai kísérletnek az európai fejlődéstől eltérő, alapvető új és különböző jellegét hangsúlyozó felfogásuk miatt nem tulajdonítottak ezeknek kellő fontosságot. 2. szám. — ERNST NOLTE: AZ egyesülés utáni olasz történet alapproblémái (332 — 346. 1.) az újabb olasz történet folyamatát vizsgálva az irredentizmus, a déh kérdés és az egyház és állam viszonyának történeti megjelenési formáit és funkcióváltozásait kutatja. A hivatalos olasz kormány -politika a konzervatív európai hatalmi rendszer ellen irányuló és forradalmi tartalmú irredentizmust az egyesülés után levette a napirendről, és a bismarcki receptnek megfelelően az európai területszerzés helyett gyarmati hódításokra törekedett. Az irredentizmus így Garibaldi névleges ós Matteo Renato Imbriani-Boerio tényleges vezetése mellett 1876. január 26-ától ellenzéki mozgalommá vált. Az olasz gyarmati imperializmus 1896-i abesszíniai veresége sem rehabilitálta egy csapásra a kormánypolitikából száműzött irredentizmust, s határozta meg jóelőre Olaszország első világháború alatti magatartását volt szövetségeseivel szemben. Az irredentizmus az előretörő nacionalizmussal érintkezve Nizzára, Szavojára, Korzikára és Máltára is igényt emel, elveszti forradalmi belpolitikai tartalmát, a Hármasszövetség felé fordul, sőt faji alapra helyezkedik. Az irredentizmus kérdésével szorosan összefügg Dél an nexiójánalt kérdése. Bár a Dél, elsősorban Szicília gazdasági-társadalmi-szellemi elmaradottságának riasztó tényeit és valódi okait az olasz közvélemény Sidney Sonnino, Leopoldo Franchetti, Pasquale Viliari firenzei történész és főként Giustino Fortunato munkáiból már korán megismerhette, a déli nyomorúságot mind az imperialista hódítópolitika, mind a fajelmélet igyekezett a maga hasznára kamatoztatni. Mindez hátráltatta a déh kérdés valódi megoldását. Az első, a Dél javára szóló különleges rendszabályokat Zanardelli és Giolitti hozta. 1912-ben a majdnem általános választójog bevezetésével megkezdődik a déli viszonyok mélyreható, bár elég lassú átalakulása. Az a tény, hogy Mussolini uralma vége felé szánta el magát a „szicíliai latifundium elleni támadásra", bizonyítja, hogy a valóságos életviszonyok Délen a fasiszta uralom két évtizede alatt is lényegében változatlanok maradtak. A „déliek" vetése elsőízben 1945 után a déli pénztár (Cassa per il Mezzogiorno) létesítésével ért be. Bár ezt sem lehet a déli kérdés megoldásának tekinteni,, azóta mégis állandóan napirenden van a kérdés. Az egyház és az állam közti feszültség nem robbant ki nyílt harcban sem a mérsékelt, sem a baloldali kormányzat alatt, sőt a katolikusoknak IX. Pius „Non expedit" enciklikája által kiváltott politikai tartózkodása még elő is segítette az állam megerősödését és a liberális kormányzat megszilárdulását. Mindamellett az egyház és az állam viszonyának rendezetlensége súlyos bel- és külpolitikai komplikációkra vezetett. Ez magyarázza Crispi aggodalmát az általános választójoggal szemben, sőt az imperialista hódítópolitikának is érveket kölcsönzött. Fokozatokon keresztül azonban a fejlődós már az első világháború előtt is az egyház és az állam kiengesztelődóse felé haladt. Ez a folyamat tetőződött be az 1929-i lateráni egyezményben, amelyet az új olasz köztársasági alkotmány is változtatás nélkül átvett. Ezt a tanulmányíró úgy értékeli, mint az egyház győzelmét az államon. 3. szám. — TH. SCHIEDER: AZ összehasonlító módszerek lehetőségeiről és liatárfliról (529 — 551.1.) e módszerek előtérbenyomulását a történettudományban nem csupán korunk általános politikai fejlődésével, hanem a történettudomány belső fejlődéstörvényeivel is összefüggésbe hozza. Az öszszehasonlító módszert először a felvilágosodás alkalmazta, amely azonban a világtörténetet a felvilágosodás előkészítő lépcsőfokainak, a felvilágosodás példatárának tekintette. Schiller felfogásában jelenik meg a történelem mint „értelemszerűen összefüggő egész"; ő alkalmazza először az analógiás összehasonlítást a felvilágosodás példaszerű összehasonlításával egyező módon. Innen ágaznak el azok a módszerek, amelyek a későbbi korok történetfelfogását jellemzik, nevezetesen: az általánosító öszszehasonlítás, amely főképp Hegel történetfilozófiájában és annak marxi átalakításában találja meg legjellegzetesebb kifejezését, és az analógiás összehasonlítás, amely a XIX. században összehasonlító módszer néven nyer széles körben polgárjogot. A tanulmány bemutatja a két módszer harcát, amely korunkban sem ért véget. Befejezésül felállítja azokat a szabályokat, amelyeket az összehasonlító módszer alkalmazásánál nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezek a következők: 1. Az aktuális isme-