Századok – 1966

Folyóiratszemle - Külföldi folyóiratok - 562

592 FOLYÓIRATSZEM LE 592 fogásának megfelelően e problematikát, végül utal Togliattinak a Komintern történetéről szóló írására, amelyben Togliatti a „szoeiálfasizmus" értékelést a Komintern legnagyobb hibájának minősítette. — MAXIME SZTEJNBERG: AZ Internacionálé miniszterializmusról hozott határozatának belga interpretációja (1909—1911) (246 — 267. 1.) hangsúlyozza, hogy a belga pártban nem alakult lei határozott reformista-revizionista, illetőleg ortodox szárny, sokkal inkább a prakticizmus jellemezte a párt vezetőit. Bizonyos megoszlás mégis mutatkozott. A párt vezetőinek többsége 1900 —1904 között, a párizsi, amszterdami, illetőleg a drezdai viták alkalmával elvileg inkább a reformizmussal rokonszenvezett. Ugyanakkor néhányan a szindikalista felfogást tették magukévá (Volckaert, Jackemotte), míg Louis de Brouckère Jules Guesde-del tartott kapcsolatot ós a pártban az antireformisták zászlóvivője, teoretikusa volt. A cikkben a szerző később mégis azt bizonyítja, hogy Louis Bertrand elég tisztán képviselte a reformista színeket az 1909. évi vitában, mikor az Internacionálé nemzetközi kongresszusainak az egyes országokra való gyakorlati érvényességét is megkérdőjelezte. L. Bertrand-nal szemben az Internacionálé döntéseinek ilyen kihatása mellett L. de Brouckère és a Nemzetközi Szocialista Iroda belga titkára, C. Huysmans érvelt. A reformista és az „ortodox" antiminiszterialista szárny között a szerző közbülső irányzatként jelöli meg a Vandervelde-Destró csoportot. Ez nemcsak a zömöt képviselte, hanem a párt tényleges irányítója, a N. Sz. I. elnöke, Vandervelde ró vén nagy tekintélyeket is tudott felvonultatni. Vandervelde elvileg ugyan elhatárolta magát a miniszterializmustól, sok fenntartással élt, gyakorlatilag mégis kaput nyitott számára. A szerző a liberális párt politikai pályafutását is vázolva érzékelteti, miért vált ez a kórdós a gyakorlatban reálissá, hiszen a liberálisok is csak szocialista segítséggel juthattak vissza a kormányrúdhoz — a katolikus párttal szemben. — ERZA MENDELSOHN: Munkás-ellenzék az orosz zsidó szocialista mozgalomban 1890—1903 között (268 — 282. 1.) a Bund történetéhez nyújt adalékokat. Jelzi, hogy a Bundra hatott a korábbi letűnő narodnyik mozgalom ós. az új marxizmus. A területi szétszórtság is érvényesült, majd rámutat, hogy az értelmiségi szocialisták mellett Grodno, Vilna, Minszk, Gomel, Bialystok körzeteiben zsidó proletariátus is kialakult. Az 1890-es évek végén az ökonomizmussal szemben a párt proletár elemeinél terjedt a lavrovi szemlélet, a szabotázsok, a terror módszere, sok sztrájkot is kezdeményeztek. — J. COMPARATIVE STUDIES IN SOCIETY AND HISTORY. 1964. 6. köt. 2. (jan.) szám. — A Hágában megjelenő és az Egyesült Államokban, a michigani egyetemen szerkesztett folyóirat évente négyszer közöl társadalomtörténeti tanulmányokat, sokszor kevéssé ismert területekről is. — GERALD RUNKLE: Marx és az amerikai polgárháború c. tanulmánya (117 —141. 1.) Marxnak a New York Daily Tribune-ban és a bécsi Pressében megjelent cikkeit, valamint Engelshez írott leveleit elemezve elismeréssel állapítja meg, hogy hivatalos források nélkül, csak a korabeli sajtóanyagra támaszkodva Marx helyesen mutatott rá a Dél-barát angol hivatalos politika gazdasági okaira, és arra, hogy ennek ellenére Anglia nem fog beavatkozni a háborúba, ezeknél fontosabb, de ugyancsak gazdasági megfontolások alapján, s ezért a legválságosabb időszakban (1862 — 63) is, még Engels-szel szemben is bizonyos volt Észak győzelmében, előre megjósolta a győzelmet követő periódus viharos ütemű fejlődósét. Kisebb kérdésekben a szerző bírálja Marx álláspontját, és ezen keresztül a marxista történetszemléletet. Runkle szerint a polgárháborúhoz két olyan uralkodó osztály összeütközése vezetett, amelyek ténylegesen különböző területeken éltek, egymás létét nem fenyegették, így a forradalom „kívülről jött". Véleménye szerint a fő ellentót nem a Dél és az iparosodott Északkelet között volt, hanem a déli rabszolgatartó nagybirtok és az északnyugati szabad farmerek között. — BERT F. HOSELITZ: Karl Marx a társadalmi jejtödésről. Tanulmány a tizenkilencedik századi társadalomtudomány szociológiájáról (142 — 163. 1.) célja annak bizonyítása, hogy Marxnak a fejlődésről vallott nézetei szorosan kapcsolódtak más korabeli gondolkodók eszméihez. E célból Marx két fiatalkori művét, a „Gazdaság-filozófiai kéziratok"-at és „A politikai gazdaságtan alapelvei"-t elemzi. Ezekben véli megtalálni annak okát, miért tanulmányozta Marx elsősorban a gazdasági fejlődés törvényszerűségeit a társadalmi-gazdasági rendszer helyett. Elismeri, hogy Marx idejében az ember alá volt vetve a dolgoknak, hogy az elidegenedés megszűntetésének kulcsát Marx joggal kereste a tőkés termelés viszonyainak vizsgálatában. A szerző megkísérli feleleveníteni a mai kapitalizmus megváltozott voltáról szóló tételt, elismeri Marx „jelentős hozzájárulását" a XIX. század elméleteihez, de tagadja egyedülálló voltát. Marx egyes gondolatainak (így a tőkés vállalkozó magatartásának szükségszerű volta) folytatását Max Weber, majd Sombart és Schumpeter szociológiai nézeteiben véli felfedezni.