Századok – 1966

Tanulmányok - Sz. Ormos Mária: A fegyverkezés kérdése az európai diplomáciában Hitler uralomrajutása után (1933–34) 400

402 SZ. ORMOS MÁRIA fasizmussal való kooperációig, az esetleges közös szovjetellenes fellépés gondolatáig jutott el, míg egy kezdetben meglehetősen szűk rétege vagy megmaradva eredeti németellenes álláspontján, vagy saját érdekei védelmében később csatlakozva ehhez a táborhoz, a háború, ill. a német fasizmus elleni harc objektív támaszává vált. Megjegyzendő, hogy a békerendszer egyetlen pozitív alapja, a nemzeti önrendelkezés elvi igenlése — minthogy a győztesek hatalmi érdekei a gondolatot a gyakorlatban önmaga ellentétévé torzították — fegyverré vált a rendszer támadói kezében. A német és szövetséges agresszív államok a nemzeti függetlenség, a nemzetiségi jogok védelmezőiként lépve fel a békerendszer elvi alapjával szemben az általa elkövetett valóságos igazságtalanságokra hivatkozhattak és téveszthették meg ezen az alapon valódi céljaikat illetően széles körökben a jóhiszemű emberek tömegeit. Ez a tény, az agresszív erők számára fennálló ezen lehetőség erősen gátolta a fent leírt nemzetközi átalakulási folyamat gyors kibontakozását. A nyugati hatalmak veszélyesnek ítélt helyzetükben rákényszerültek szovjetellenes platformjuk fokozatos felszámolására, s a Szovjetunióval, mint az európai helyzetben döntő pozitív tényezővel kezdtek számolni. Ugyanakkor a Szovjetunió a német fasiszták első perctől kezdve követett provokatív, szovjetellenes lépéseinek hatása alatt maga is egyre inkább kereste saját biztonsága és a béke megőrzése érdekében a közeledést a versailles-i hatalmakhoz. A jelzett átalakulási folyamat természetesen nem ment végbe egy csapásra, sem az egyes országokban, sem nemzetközi méretekben; az erőviszonyok végeredményben csak a háború kirobbantása után kristályosodtak ki. Lényegében véve az erőátcsoportosulás lassúsága, a német célok megértésének elhúzódó folyamata, az antifasiszta erők tömörülésének és ezzel együtt a szovjetellenes tendenciák és csoportok háttérbe szorításának késlekedése tette lehetővé Hitler számára, bogy a fenyegetett országok szemeláttára, ami a tőkés államokat illeti, általuk is segítve alakítsa ki fegyverarzenálját s képezze ki hadseregét, melyet ellenük készült fordítani. * A status quo táborának 1933-ban egy döntő ütőkártya mindenesetre a kezében volt. Németországnak ekkor még csak tervei lehettek, hadserege e tervek végrehajtására nem volt. Felállíthatja-e Németország ezt a hadsereget, vagy nem, ez volt a kulcskérdés, s a megoldáshoz csak a versailles-i béke őrein át lehetett eljutni. Hitler hatalomrajutása pillanatában Németország, bár már korábban is több ponton megszegte a versailles-i béke katonai intézkedéseit, azokat lényeges mértékben egyetlen területen sem lépte túl. Németország 1928-ban kidolgozott katonai tervét, amelynek értelmében 1933-ban már 16 hadosztálylyal (mintegy 230 000 fő) kellett volna rendelkeznie, nem tudta teljesíteni. A lemaradás oka elsősorban a gazdasági válság volt, ami lehetetlenné tette a katonai költségvetés emelését. A Reichswehr állománya 1933 első felében 96 000 főt tett ki, Németország nem rendelkezett számottevő nehézfegyverzettel, sem légi-, sem tengeri flottával.3 A német haderő, — még ha számításba vesszük az illegális német katonai alakulatokat és a szintén katonailag szer-3 в. Castellan: i. m. 500. 1.; E. M. Robertson: Hitler's Pre-War Policy and Military Plans 1933 — 1939. London—Colchester. 1963. 21. 1.