Századok – 1966
Tanulmányok - Kosáry Domokos: 1815 történetirodalmának kritikájához 371
386 KOSÁEY DOMDKOS venciós háborúk eszközével élni a különböző itáliai, spanyolországi szabadságmozgalmak ellen. A közös eljáráshoz: a kiegyenlítéshez vagy akár az intervencióhoz pedig a nemzetközi politika elveinek és a diplomácia gyakorlati módszereinek bizonyos továbbfejlesztésére volt szükség. Ilyesmi figyelhető meg a hatalmi egyensúly hagyományos elvének némileg módosított, új kiadásában is. Az „équilibre politique" az ancien régime nemzetközi politikai elméletének volt egyik fő tétele: jellemzően mechanisztikus szabály az erők oly nemzetközi elosztásáról, hogy a különböző európai hatalmak egymást ellensúlyozzák és egyikük se szerezhessen a többivel szemben akkora túlsúlyt, amely azok alárendelését, egyeduralom berendezését tenné számára lehetővé. A XVIII. század közepén Vattel fejtette ki az egyensúlyi elv nemzetközi posztulátumait, és azt, hogy miként kell a túl erősre nőtt hatalmat korlátok közé szorítani.49 Most, Napóleonnal szemben, Gentz Frigyes, Metternich bizalmas munkatársa.5 0 Az a tény persze, hogy a napóleoni Franciaország európai hegemóniára tört, magában véve is indokolhatná, hogy ellenfelei, győzelmük után, hasonló veszedelmek megelőzése érdekében a „balance of power" elvét igyekezzenek újra alkalmazni. Különösen, mondjuk, Anglia, amelyről a diplomáciatörténeti munkák az unalomig el szokták ismételni, mint igyekezett a gyengébb államok segítségével a legerősebbet megakadályozni abban, hogy a kontinens fölötti uralmat megszerezze, az angol befolyást és árukat onnan kiszorítsa és végül riválissá nőjje ki magát a tengeren. A hatalmi egyensúly azonban ekkor, a restauráció számára, már nemcsak a veszélyes riválisok kordában tartásának eszköze, hanem a forradalom elleni közös front megteremtéséé is, annak érdekében, hogy a hatalmak közti ellentétek ne éleződhessenek ki túlságosan. Rhoden a „klasszikus" diplomáciáról írt munkájában51 már megfigyelte, hogy míg Kaunitz politikájában, az 1780-as években, az európai egyensúly szempontja a saját államérdeké mögött csak járulékos, másodrendű szerephez jutott, addig Metternich már az egyes államok külön érdekei fölé rendelt, európai rendezési elvet látott benne. Rhoden ezt, mint magasabb szintű, európai mozzanatot Metternich érdemének könyveli el, csak éppen azt nem veszi eléggé tekintetbe, hogy ilyen képletekkel azért lehetett és kellett, ha nem is könnyen, a restaurációs hatalmak ütköző érdekeit egymással átmenetileg, valamennyire összehangolni, mert e hatalmak szükségesnek érezték a közös védekezést a forradalom fenyegetése ellen. E célok érdekében 1815-ben valóban minden korábbi kísérletnél átgondoltabban, átfogóbban igyekeztek az egyensúly mechanizmusának elvét alkalmazni. Ennek játékszabályait jól is ismerték. Más kérdés, hogy e szabályok bizonyos statikus területi, népesedési stb. faktorokkal számoltak csupán, és nem a politikai erőviszonyoknak a társadalmi fejlődés nyomán előálló, szüntelen változásával. A Kaunitz és Metternich politikai módszerei közti különbség még szembetűnőbb, ha a hatalmi érdekek összehangolására, a forradalom elleni közös védelemre irányuló kísérletek új szervezeti formáit vesszük tekintetbe. Az elvi kiindulás az 1815. november 20-i négyhatalmi szerződés sokat emlegetett VI. cikkelyében fedezhető fel. Eszerint a szerződést aláíró uralkodók személyesen vagy 49 Emerich de Vattel: Le Droit des Gens. Leiden. 1758. Livre III, Chap. III. § 47. so Friedrich v. Gentz: Fragments upon the Balance of Power. 1806. 61 P. R. Rhoden : Die klassische Diplomatie von Kaunitz bis Metternich. Leipzig. 1939.
