Századok – 1966

Tanulmányok - Kosáry Domokos: 1815 történetirodalmának kritikájához 371

1815 TÖRTÉ OT5TIR0DALMÁNAK KRITIKÁJÁHOZ 387 minisztereik útján „meghatározott időközökben új találkozókat" fognak rendezni „azon célból, hogy közös érdekeikről tanácskozzanak és tekintetbevegyék azon rendszabályokat", amelyeket „a legüdvösebbnek fognak találni a nemzetek nyugalma, prosperitása és Európa békéje érdekében".5

2

Nem egy XX. századi diplomácia-történész ebben és az itt kimondott elv gyakorlati következményeiben fedezte fel az európai politika nemzetközi szervezetének kezdeteit, a Népszö -vétség történeti előzményeit, vagy éppen „első csíráját".5

3

E szerzők azonban inkább csak az együttműködés formáinak, technikai módszereinek szenteltek figyelmet, és nem annak a ténynek, hogy tartalmat mindennek a haladó mozgalmak elnyomására irányuló restaurációs politika adott, és hogy ezért e kísérletek nem egy hosszú fejlődést nyitottak meg, kezdő lépésként, hanem rendkívül időlegesek maradtak, és azon pár évre korlátozódtak, amelyben e restaurációs politika lényegében még akadálytalanul érvényesülhetett. Az emlé;

kezetes VI. cikkely éppen azért bírt különös jelentőséggel, mert a benne megfogalmazott elv alapján alakultak ki a forradalmak elleni nemzetközi együttműködés új formái. A négy szerződő hatalom: Anglia, Oroszország, Ausztria, Poroszország (majd az utóbb közéjük felvett Franciaország) ezzel vezető és ellenőrző szerepet kapott az európai politikában. Mégpedig nemcsak a francia kérdésre korlátozottan (bár a négyhatalmi szerződés eredetileg a 2. párizsi béke biztosítására készült), hanem, amint a szövegezésből világosan kitűnik, minden olyan problémát illetően, amely közös eljárást tett számukra szükségessé. A most következő évek egymást követő európai kongresszusai (Aachen, 1818; Troppau és Laibach, 1820 — 1821; Verona, 1822), valamint a fegyveres intervenciók (Itália, Spanyolország) mind ezen elv gyakorlati keresztülviteléből adódtak. S e lényegen az sem változtat, ha a diplomáciatörténet a nemzetközi politika egyes új jelenségeiben, a diplomácia fegyvertárának egyes új darabjaiban, Metternich és társai bizonyos új módszereiben olyan kezdeményeket, olyan találmányokat fedez fel, amelyek a későbbiek során esetleg jobb célokra is felhasználhatók. Ez legfeljebb csak azt mutatja, hogy a történelem milyen ellentmondásos jelenségeket produkál, és hogy az új ellen vívott harcok során olykor a retrográd erők is új dolgokra kényszerülnek. Ez magyarázza hát az „általános európai" momentum átmeneti előtérbe jutását a nemzetközi politikában 1815-ben és az utána következő pár év során. Ott volt emögött az is, hogy a napóleoni rendszer katonai és politikai felszámolása maga is kontinentális méretű feladatokat rótt a szövetségekre. De ezt kísérte és betetőzte a közös félelem, védekezés és együttműködés minden esetleges újabb forradalmi mozgalommal szemben. Átmeneti együttműködés olyan hatalmak között, amelyek érdekei egyébként sok ponton nyilvánvalóan ellentétesek. Tarlé szerint Sándor cár és Metternich gyűlölte egymást, de a Metternich-rendszer Közép-Keleteurópában és az Árakcsejev-rendszer Oroszországban egymást biztosította.5

4

S az is érthető, hogy a forradalom elleni véde-52

A. Debidour: Histoire de la diplomatie. I. köt. Paris 1891, 97. 1. 53 R. W. Seton-Watson : i. m. 48.1. W. Alison Phillips : The Confederation of Europe. London. 1914, 301—302. 1. Ch. К. Webster: Castlereagh et le système des Congrès. Revue des Etudes Napoléoniennes XV : 1919, 70 — 82. 1. Jacob Ter Meulen: Der Gedanke der internationalen Organisation in seiner Entwicklung II. köt. La Hague. 1929. W. Näf : Versuche gesamteuropäischer Organisation und Politik in den ersten Jahrzehnten des neunzehnten Jahrhunderts. E kötetben: Staat und Staatsgedanke. Vorträge zur neueren Geschichte. Bern. 1935. 54 Potiémkine: Histoire de la diplomatie. I. köt. Paris. 1946.