Századok – 1966

Tanulmányok - Kosáry Domokos: 1815 történetirodalmának kritikájához 371

380 К OS ÄR Y DOMOKOS nemzeti mozgalmak fejlettebb, 50 — 60 évvel későbbi szakaszának erőviszonyai szempontjából mérlegelni 1815 valóságát. Az eltérés, magyar vonatkozásban, a fenti elemzésből világosan megállapítható: 1815 valóságos történelmi helyzetében nem a Habsburg-monarchia súlypontjának Magyarországra való áttolása volt napirenden (mint Horváth Mihály művéből következtetni lehetne), hanem ellenkezőleg: némi visszavonulás a múlt s a jövő politikai mozgalmai közti hullámvölgyben (az udvar és nemesség élesedő konfliktusa ellenére), a gazdasági-társadalmi fejlődés egy oly szakaszában, midőn a feudalizmus válsága már megindult, de nem érkezett el döntő fázisába, amikor a kapitalizmus feltételei már alakulóban voltak, de még nem érték el a kellő szintet, amikor a feudális ellenzék már elvesztette igazi erejét, a liberális reformellenzék pedig még nem jelentkezett, és amikor a nemesi árutermelés, a terményértékesítés a háborús konjunktúra végére, és a nyomába lépő, európai agrárválság küszöbére érkezett. Ez az eltérés azonban, 1815 történeti valósága és annak félévszázaddal későbbi, polgári-nemzeti tükörképe között, nem a magyar történetírás különleges sajátsága csak. Ha más példát vennénk hasonló, részletes elemzés alá, kiderülne, hogy lényegében véve, többé-kevésbé ugyanilyen mozzanatok figyelhetők meg a német történetírásban, a nemzeti liberálisoktól porosz, kisnémet nacionalistákig Schlossertől Gervinuson, Sybelen és Häusseren át Treitschkéig, de még a Risorgimentora közelről visszatekintő olasz historiográfiában is. Persze e mozzanatok nem teljesen azonosak, hiszen e három polgári-nemzeti mozgalomnak (hogy most csak róluk beszéljünk) sem feltételei, sem erőviszonyai, sem megoldási kísérletei nem voltak egyformák. De mindhárom hasonlít egymásra egyrészt 1815 és a metternichi politika éles bírálatában, másrészt azonban abban, hogy mindegyik saját problémáin, óhajain, erőviszonyain át nézte és mérlegelte a régebbi múltat, a fejlődés korábbi szakaszát és annak kissé más feltételeit, s mindezzel együtt önmaga kezdeteit. A német példa különösen tanulságos: Treitschke már a liberalizmussal is szakít (amely Häussernél még, nehezen bár, de összefér a porosz vezetés eszményével), és a múltat a bismarcki típusú, militarista és bürokratikus nemzeti állam szempontjából mérlegeli, sokhelyt egészen nyilvánvaló elfogultsággal. Megvetéssel utasítja el 1815, a bécsi kongresszus morális ernyedtségét és gondolatszegénységét, amelynek szerinte általában egyik biztos ismertetőjele az, ha valahol állandó békéről fecsegnek, az ingadozó Ausztria ravasz felülkerekedését a bátor és becsületes Poroszországgal szemben, a német Bundot, mint kemény, büszke nemzethez méltatlan tákolmányt, Metternich minden alkotó eszme nélküli, minden újtól görcsösen rettegő kapaszkodását a múltba, és machinációit a német nemzeti egység elbuktatására.30

Az persze kétségtelen, hogy Metternich mind a német, mind az olasz nemzeti egység megteremtésére irányuló mozgalmaknak lehetőleg útjába állt. 1815-ben, midőn az 1792 előtti állapot, s vele a német-római császárság, nem volt többé visszaállítható, a szuverénitásukhoz ragaszkodó német középállamokkal (Bajorország, Württemberg) összefogva a reálisan választható megoldások közül olyat választott 30 Heinrich v. Treitschke: Deutsche Geschichte im neunzehnten Jahrhundert. I. köt. Leipzig. 1879. 593. sk. 1. Maga Bismarck egyébként több ponton, igy a Metternichkérdésben sem értett egyet Treitschke ábrázolásával : „Metternich war ein recht bedeutender Mann und kluger Kopf. So leicht, wie Treitschke denkt, ist es denn doch nicht, dem europäischen Kontinent während fast eines Menschenalters die Richtung zu geben." Arthur v. Brauer: Im Dienste Bismarcks. Berlin. 1936. 167. 1.