Századok – 1966

Tanulmányok - Kosáry Domokos: 1815 történetirodalmának kritikájához 371

374 K0SÁRY DOMOKOS szának (akkoriban nagyrészt még Kossuth által is osztott) politikai elképzeléseihez arról, hogy Magyarországnak a Habsburg-monarchia keretén belül kellene nagyobb súlyú, vagy éppen központi szerephez jutnia.8

E program felújításának gondolata, a Habsburg-hatalom dunai hivatásáéval egybekötve, persze nem itt, a Kossuth-emigráció soraiban bukkant fel először. Itt ez már inkább az emigráció politikai válságának volt jele. Elsőnek Kemény Zsigmond, a konzervatív-liberális író és publicista, a forradalom, Kossuth és az emigráció politikai ellenfele és keserű bírálója fejtette ki 1851-ben, Pesten kiadott röpiratában, hogy a Habsburg-hatalomnak nem Németországban és Itáliában kell hegemóniára törnie, vagyis nem Schwarzenberg herceg politikáját követnie azon nagynéniét egység létrehozása érdekében, Habsburg-vezetés alatt, amelybe így, a monarchiával együtt, Magyarország is belesodródnék, hanem Kelet-Európában, a Duna völgyében kell valóban vezető, aktív szerepet vinnie. Már itt, Kemény iratában megtaláljuk ugyanezen hivatkozást Savoyai Jenő keleti politikájára, Gentz 1806-i tervére éppúgy, mint azon új, központi szerepre, amely az ő tanácsaik megfogadása, a politikai súlypontáttolás végrehajtása esetén Magyarországra várna. Másutt már kimutattuk, hogy ez a program így, felújítva, a forradalom után, nem egészen ugyanazt jelenti, mint azelőtt.9 A magyar nemesség 1848/49 nemzetiségi konfliktusainak hatása alatt, fokozott mértékben kezdte félteni nemzeti hegemóniáját a régi, történelmi határokon,belül. Ezért óhajtott Kemény a Habsburg-monarchia számára oly erős pozíciót keleten, hogy más, szomszéd (szerb, román) nemzeti törekvések a balkáni török uralom megszűnése után se válhassanak a magyarországi és erdélyi magyar hegemónia számára veszedelmessé. Ezért appellált azon kelet felé irányuló, osztrák politikai ambíciókra, amelyeknek (mint János főherceg naplójából, látni) már előbb, 1815 körül is akadtak hívei, de amelyeket igazán éppen akkor, az 50-es években hoztak előtérbe az osztrák nagy burzsoázia érdekei. Horváth Mihály persze utóbb sem foglalt el Keményével mindenben azonos álláspontot. Nála mindvégig progresszívebb maradt. De kétségkívül ő is ahhoz a tendenciához hajlott át, amely bizonyos feltételek közt kész volt megegyezni Ausztriával. A XIX. század második felében, 1848, 1859 és 1866 után, a magyar uralkodó osztályok már rá tudták szorítani Ausztriát, hogy feltételekbe menjen bele, egyezkedésre kényszerüljön. 1815-ben azonban nem. De még kísérletet sem tettek rá. Ez, mint határozott program, részükről sem merült fel akkor. Igaz, 1790-ben, a francia forradalom kezdő szakaszának visszhangjaként, az árútermelés útjára lépő köznemesség nemzeti mozgalma már igen határozottan fellépett az önálló állami lét tényleges attribútumainak követelésével, az ország önrendelkezésének, a politikai és gazdasági alárendeltségéből való felemelésének programjával. E mozgalom azonban, bár szívesen alkalmazta Rousseau és a francia felvilágosodás érveit, néhány reformer elképzeléseitől eltekintve megmaradt a feudalizmus korlátai között, és így sem elég erősnek, sem tartósnak nem bizonyult. Utóbb, 1830 után, midőn a feudalizmus válsága tovább éleződött, és a kapitalizmusra való áttérés feltételei jobban kialakultak, e polgárosodó nemesség újabb, ifjabb nemzedékei már a polgári reform talaján, megnőtt erőkkel, eredményesebben léptek fel a nemzeti önállóság programjával, amelyet azután 1848 forradalma váltott valóra. 1815 azonban éppen 8 Hajnal István: A Batthyány-kormány külpolitikája. Bpest. 1957. 9 Kosáry D. : Kemény és Széchenyi 1849 után. Bpest. 1963 (kny. Irodalomtörténeti Közlemények 1963, 2. sz.).