Századok – 1966

Tanulmányok - Kosáry Domokos: 1815 történetirodalmának kritikájához 371

1815 TÖRTÉ OT5TIR0DALMÁNAK KRITIKÁJÁHOZ 373 orientációról és a németországi igények felszámolásáról. Gentz nem az összbirodalmat akarta, Magyarország mintájára, rendi alkotmánnyal felruházni, hanem ellenkezőleg: Magyarország számára akart (mint írja) új „alkotmányt", vagyis valószínűleg olyan új kormányformát kidolgozni, amely a magyar rendi különállást, önállóságot számolja fel a Habsburg-abszolutizmus óhajai szerint. 1815-ben, a napóleoni veszély letűntével, maga Gentz sem gondolt többé olyasmire, ami 1806-ban is csak múló ötlet volt csupán. Levele azonban utóbb, midőn napvilágot látott (1840), nagy figyelmet keltett a magyar liberális ellenzék körében, ahol ekkor már valóban kezdett meghonosodni a hungarocentrikus monarchia elképzelése, az a politikai program, hogy a Habsburg-hatalom súlypontját Magyarországra kellene áthelyezni. De nézzük tovább Metternich és a bécsi udvar állítólagos (legalábbis kezdeti) hajlandóságát egy ilyen megoldást illetően 1815 küszöbén. Maga Horváth Mihály fejtette ki másutt,® a leghatározottabb bírálat kíséretében, mennyire azon volt Metternich, már 1813-tól kezdve, hogy a Napóleon elleni küzdelemből „minden nemzeti elemet kiirtson", és hogy „a szabadságháborút a fejedelmi autokratia háborújává tegye", mennyire igyekezett a koalíció egészében, a chaumonti szerződésben is e politikának érvényt szerezni, mennyire helytelenítette Stein német nemzeti céljait eleinte éppúgy, mint utóbb I. Sándor cár „szeszélyes szabadelvűségét" meg IV. Frigyes Vilmos porosz király egyébként soha be nem váltott ígéretét arra, hogy alkotmányt ad országának. B.écs valóban nem ígért semmit (s így nehéz is szemére vetni ígéretének megszegését): Metternich és I. Ferenc az alkotmányosságot is forradalmi eltévelyedésnek tekintette, „a reactio, az ellenforradalom, a helybenmaradás és legitimitás" elvét képviselte, és nem volt hajlandó sem a fejedelmi abszolutizmusról, sem a német államok közti vezető szerepről lemondani. Horváth Mihály egyenesen túlozva mondja, hogy ez a bécsi politika volt az az alap-képlet, amelyet azután a bécsi kongreszszus egész Európára általánosított, mintha más országok uralkodó körei nem hasonló tendenciát képviseltek volna, és mintha csak a Habsburg-udvaf befolyása jutott volna érvényre abban, hogy a kongresszus „a népeket jogtalan, csak engedelmeskedni köteles tömegeknek tekintve. . . a réginél még szigorúbb, kíméletlenebb kényuralom alá törekedett vetni".7 Ez a jellemzően nemzeti-liberális hangszerelésű kritika már önmagában véve is ellentmond azon feltételezésnek, hogy Metternich akár „eleinte" is a magyar rendi alkotmány kiterjesztésével, Magyarország mint központ körül óhajtotta volna újjászervezni a Habsburg-monarchiát. Nemzeti mozgalmak (vagy pontosabban: vezető osztályaik) mindig nehezen tudják saját kezdeteiket, előzményeiket reálisan mérlegelni, önkéntelenül önmagukkal, saját erőviszonyaikkal, saját problémáikkal számolnak a múltban. Ez áll arra a polgárosuló, liberális magyar köznemességre is, amely 1848-ban élére állt a polgári forradalomnak, vezette a nemzeti szabadságharcot, majd, ríiiután részben és egy ideig a Kossuth-emigráció politikájának sikerében reménykedett, mind közelebb jutott az Ausztriával való kiegyezés gondolatához. Horváth Mihály is lényegében véve ezt az utat járta meg: 1849-ben, Magyarország függetlenségének kikiáltása után, Kossuth oktatásügyi minisztere volt. 1863-ban még svájci emigrációban írta művét, de már láthatólag leszámolt a teljes függetlenség gondolatával, s helyette visszatért 1848 tava-6 Horváth M.: i. m. VIII. köt. 477 — 479. 1. 7 Horváth M. : i. m. I. köt. 18—19. 1.