Századok – 1966
Krónika - Levéltári hírek - 271
272 KRÓNIKA 1880 közötti időszak főként azzal jellemezhető, hogy a kapitalista fejlődés romboló tendenciája az uralkodó, mivel még nem elég érettek a belső feltételek a szabadversenyen alapuló tőkés fejlődés számára, olyan államkeretben, amely egy birodalom részét alkotta. A kelet-európai ós balkáni fejlődés határán, a tőkés úton késve induló Horvátország a Monarchia bonyolult gazdasági ós politikai függőségi rendszerében elfoglalt helyzete következtében csak egy hosszabb válságidőszak után illeszkedett be a modern kapitalista viszonyokba. Mindez természetes következménye annak, hogy az új termelési viszonyok nem a belső erők győzelmének eredményeképpen váltak uralkodóvá. A horvát átmenő kereskedelemre és tengeri hajózásra halálos csapást mért a közlekedésnek és a szállításnak a Monarchia többi országaiban kibontakozó forradalma. Ez a zömmel kereskedő burzsoázia osztályméretekben nem alakult ipari burzsoáziává, s az 1880-as években meginduló ipari forradalom nem állt szerves összefüggésben a hazai tőkés fejlődés előzményeivel. így törés következett be a horvát polgárság fejlődésében. A korai liberális burzsoázia megsemmisült, kisrészben az arisztokráciához és a nem horvát nagytőkésekhez asszimilálódott. A horvát nemzeti mozgalom vezetőereje tehát nem a nagyipari burzsoázia, hanem egy erősen kispolgári jellegű középosztály volt, amely előtt csak a tőkefelhalmozás kezdetleges és korlátozott forrásai álltak nyitva. Ez magyarázza a liberális Nemzeti Párt Bécs és Pest közötti ingadozását, kompromisszumát, csődjét és felbomlását, a nemzeti mozgalom kispolgári demokratikus jellegű irányzatának fellendülését. A kialakulóban levő polgári társadalom középrétegei nem váltak a kiegyezés haszonélvezőivé, szembefordultak a kompromisszumos nemzeti politikával, gazdasági és politikai érdekeik még több ponton megegyeztek a néptömegek érdekeivel. A kispolgári demokratikus irányzat megnyerte a nép közreműködését nemzéti mozgalmához. A Jogpárt által vezetett nemzeti mozgalom az 1883. évi tömegmozgalmakban kulminált, s ezzel le is zárult a horvát gazdasági-társadalmi és politikai fejlődés egy korszaka, amelynek elemzése az értekezés egyik főfeladatát képezte. 1883 után a tőkés fejlődés gyorsabb ütembe csapott át, s a kiegyezés ingatag rendszere megszilárdult. A gyors polgári fejlődés megbontotta a nemzeti mozgalom addig erősen d.fferenciálatlan osztálybázisát, s megtörte a nemzeti és társadalmi ellentétek addig meglehetősen tiszta frontvonalát. Az ellenzéki pártok radikalizmusa egyre inkább elhalványult. Az 1883 után bekövetkezett fellendülésnek kettős hatása volt. Átmenetileg konszolidálta a kiegyezéses rendszert, ugyanakkor létrehozta a nemzeti mozgalom új feltételeit és erőit, kiélezte a magyar és horvát burzsoázia szembenállását. Kialakult egy viszonylag jelentős tőkék fölött rendelkező, a különféle gazdasági és politikai intézmények egész hálózatát irányító délszláv burzsoázia. A radikális nemzeti és társadalmi követelések összefonódása jellemzi a horvát nemzeti mozgalom „új kurzusát", amely 1903-tól vette át a nemzeti küzdelem irányítását. A magyar uralkodó osztályok horvát politikájának alapja lényegében azonos volt a többi nemzetiségekkel szemben követett politikával. Eltérő volt azonban az anyaországbeli nemzetiségi politikától a horvátok irányában követett politikai módszer és forma, mert ezt alapvetően a horvát kérdés közjogi jellege határozta meg. A magyar kormányzat 1868 és 1918 között a horvát kérdést a kiegyezésben lefektetett államjogi viszony változatlan fenntartásával elintézettnek vélte. Az 1868 : XXX. tc. a horvátoknak olyan közjogi státust biztosított, mellyel a soknemzetiségű Monarchia többi népei nem rendelkeztek, s ezzel viszonylag széles lehetőségeket nyitott nyelvi, politikai és kulturális fejlődésük előtt. Ugyanakkor ez az önkormányzat magán viselte feudális eredetének bélyegeit: a kapitalizmusban döntő fontosságú pénzügy és az összes gazdasági ügyek a gyakorlatban a magyar kormányszervekre tartoztak. így a kiegyezés az államközösségen belül a magyar fél gazdasági-politikai túlsúlyát, hegemóniáját biztosította. A horvát burzsoázia valamennyi csoportja a nemzeti önkormányzat szélesítését főfeladatának tekintette. A magyar álláspont szerint viszont a kiegyezés az engedmények maximumát tartalmazta. A magyar kormányzat tehát állandóan arra törekedett , hogy Zágrábban uralmon tartson egy olyan pártot, amely a kiegyezési rendszert minden körülmények között hajlandó fenntartani. Khuen-Héderváry Károly húszéves bánsága alatt (1883—1903) a magyar kormányokétól némiképp eltérő, nagyvonalúbb politikai koncepciót képviselt — átmeneti sikerrel. A „viszonylagos nyugalom" azonban nem tartott sokáig. Khuen-Héderváry távozásakor a nemzeti mozgalom ismét elérte tetőpontját (19031, s hamarosan uralomra juttatta az „új kurzust", a délszláv burzsoáziának a szerbhorvát koalíció szövetkezett pártjaiban tömörült csoportjait. Arató Endre onnor ev s hangsúlyozta, hogy Katus László munkája Horvátország e több mint félévszázados történetének első marxista szintézise. A dolgozat érdemeként említette a kérdés historiográfiájának bemutatását, továbbá a szintézis bevezetőjét,
