Századok – 1966

A XII. nemzetközi történészkongresszus 3

A XII. NEMZETKÖZI TÖRTÉNÉSZKONGlíESSZUSS 15 szerzett arról, hogy a dogmatikus kérdésfeltevés és válasz teljesen alkalmatlan korunk nagy történeti problémáinak megoldására és az ideológiai küzdelem folytatására. Ha ért el eredményt a marxista történettudomány ezen a kongresszuson — márpedig kétségtelenül elért —, úgy ez éppen annak az új, de úgy is mondhatnánk: régebbi, valóban marxista módnak köszönhető, mellyel számos felszólaló, konkrét anyag alapján — s nem általánosságban — bizonyította, hogy a marxista módszer a történeti események tisztázásának legtudományosabb eszköze. Ilyen jellegű felszólalásokat nagy számban hallhattunk egyes szovjet, cseh, lengyel és nem utolsósorban magyar történészek részéről. Amidőn leszögezzük, hogy csakis a marxista történetfelfogás ilyen alkalmazása lehet ténylegesen hatékony fegyvere az ideológiai küzdelemnek, nem mehetünk el szó nélkül azon problémák mellett, amelyek a dogmatizmus teljes leküzdését s a hatékony, szellemében újjászületett marxista történetírás kibontakozását akadályozzák. Ilyen probléma mindenekelőtt az ideológiai harc és békés egymás mellett élés összefüggéseinek tisztázatlansága. Abból kell itt kiindulnunk, hogy a polgári és marxista ideológia közötti harc a történettudományban elsősorban nem a tények kutatásának mikéntje, hanem értelmezésük, a történettudomány világnézeti, módszertani kérdései körül forog. Habár tehát a marxista történettudománynak nagy figyelmet kell fordítania a tények felkutatására — se téren tényleges eredmények mutatkoznak —, ez nem szoríthatja háttérbe az elméleti problémák iránti érdeklődést, nem vezetheti a marxista történettudományt bizonyosfajta pozitivizmus felé. S az elméleti problémák nem is csak az ideológiai harccal függnek össze. Ennél is fontosabb, hogy a marxista módszer alkalmazásával megoldjuk a történettudomány eddig nem eléggé tisztázott problémáit — ami különben a sikeres ideológiai harcnak is feltétele. A marxista módszert azonban csak akkor fogjuk sikeresen alkalmazni, ha teljesen megtisztítjuk azoktól az idegen elemektől, amelyek a 30-as években és az 50-es évek elején rárakódtak. A bécsi kongresszuson a tudományos együttműködés szelleme — néhány eléggé elszórt, zömmel emigránsoktól vagy nyugat-németektől származó felszólalást nem tekintve — határozottan fejlődött a korábbi kongresszusokhoz képest. Mindkét oldal tapasztalhatta a nézetek cseréjének hasznosságát, s ennek kifejezést is adott. Még a legélesebb vitákban is sokkal kevésbé volt érezhető a politikai elfogultság, mint korábban. A továbbhaladás esélyeit latolgatva azonban mindenekelőtt arra kell rámutatni, hogy a jelenlegi túlzsúfolt program, a viták jelenlegi módszere — amely a vitát sok esetben egymástól független anyagot ismertető felszólalások sorozatává alakította át — nem biztosítja azt a magas tudományos színvonalat, melyet a történészek nagyfokú érdeklődése megérdemel. A magasabb tudományos színvonal a kongresszus menetének gyökeres reformját követeli meg. Ebben az irányban hatna például, ha a nemzetközi történészkongresszus napirendjén csak olyan témák szerepelnének, amelyeknek eredményes megvitatása megkívánja a nemzetközi együttműködést és munkamegosztást. Ezeket a témákat — melyeket számban jelentősen csökkenteni kellene — már a kongresszus előtt különböző országok történészeinek részvételével munkacsoportok készítenék elő és a nemzetközi történészkongresszusra elsősorban az a feladat hárulna, hogy széles plénumot biztosítson a munkacsoportok tevékenységének ismertetéséhez, megvitatásához és új feladatok kitűzéséhez. Ez a kérdés már foglalkoztatta