Századok – 1966

A XII. nemzetközi történészkongresszus 3

14 A XII. NEMZETKÖZI TÖ RTÉN ÉSZKONG RESSZUS nisták ideológiai befolyása. Úgy látszik, hogy a dél-amerikai történészek között is nagy szerepet játszik a marxizmus által befolyásolt történeti gondolkodás. Az angol—amerikai történetírás régi pozitivista hagyományait ugyan még sokkal kisebb mértékben tudta áttörni a marxista hatás, de viszont Angliában és Amerikában a pozitivista hagyományok még mindig eléggé szilárdak ahhoz, hogy a szellemtörténet se tudjon ezekben az országokban uralkodóvá válni. Jóllehet még mindig — bár csökkenő jelentőséggel — a nvugat-német történetírásban érezhető leginkább a szellemtörténeti hagyomány, és Nyugat-Németországban található a legtöbb harcos antimarxista, ki tudományos fegyverét szívesen felhasználja politikai támadásra is, — nem lehet szó nélkül elmenni az itt jelentkező új tendenciák mellett sem. Itt nemcsak Fischerről és köréről van szó, hanem másokról is, többek között olyanokról, akik éppen a marxizmus elleni harc céljából folyamodnak új, tudományosabb, nem egyszer a marxizmus egyes elemeit is kirágadó gondolatokhoz. Annyit általánosságban is le lehet szögezni, hogy a szubjektivizmus és idealizmus hagyományos útja a polgári történettudomány szempontjából egyre járhatatlanabbnak bizonyul, és egyre többen a tomista realizmust, az újtomizmust tekintik használhatóbb elméleti alapnak. Új jelenségekre kell felfigyelnünk a marxista történetírás terén is. Bizton állíthatjuk, hogy még egyetlen nemzetközi történeti kongresszus sem volt, ahol a marxista kérdésfeltevések annyira áthatották volna az egész kongresszus menetét, mint Bécsben. Következett ez mindenekelőtt abból, hogy a kongresszust előkészítő 36 előadásból 9-et a szocialista országok történészei dolgoztak ki. Következett abból is, hogy több száz történész volt jelen Bécsben a szocialista országokból, és, számarányukhoz képest, sokkal többen vettek részt a vitákban, mint ezt nyugati kollégáik tették. A vita marxista szellemben való irányításánál jelentős szerepet játszott néhány nyugati kommunista történész is (Hobsbawm, Vilar, Soboul stb.), akik nagy tudásukkal, a marxizmus valóban tudományos alkalmazásával példát szolgáltattak arra, miként lehet és kell a tudományos életben az ideológiai harcot folytatni. Végül, de távolról sem utolsósorban, ha Bécsben a marxista történetírás pozícióinak bizonyos erősödéséről beszélhetünk, ebben nagy része volt annak, hogy a marxista történészek is sokat fejlődtek az utóbbi években; a dogmatikus gondolkodás, a történeti folyamatok leegyszerűsítése, a marxizmus fölényének frázisos hangoztatása mind ritkábbá válik. A szocialista országok történészei közül számosan, és 1955 óta szinte kongresszusról-kongresszusra lemérhetően, tanulják meg valóban a marxizmus történeti alkalmazását, s komoly tárgyi anyagra támaszkodva ostromolják — nem eredménytelenül — a polgári felfogás hadállásait. Ez a folyamat még távolról sem teljes, és nem is mentes az ellentmondásoktól. A marxista történészek körében egyenesen kitapintható volt két irányzat, s e két felfogás ellentéte olykor-olykor nyíltan is hangot kapott, vitákig is eljutott. A két felfogás közti ellentét többé-kevésbé világos. Még mindig akad számos olyan történész, akik képtelenek a marxista gondolat önálló alkalmazására, akik bizonyos általános — nem egyszer inkább sztálini, mint marxi — elvek hangoztatásával kívánták a vitákat elintézni. Ezek, akik olykor talán nincsenek elégséges tárgyi tudás birtokában, méginkább azonban szemléletmódjuk folytán nem egy esetben le is becsülik azt. Felszólalásaik nem egyszer propagandisztikus jellegűek, így olykor árnvékboxolóknak tűntek, akik látszólag nagyokat ütöttek, de csak a levegőt találták. Aki végighallgatta a bécsi kongresszus tanácskozásait, újabb bizonyságot