Századok – 1966

Történeti irodalom - A magyar irodalom története II. (Ism. Péter Katalin) 172

( TÖRTÉNETI IRODALOM 174 feudális és vallásos kötöttségei ellenére is a fejlődés polgárosuló tendenciáit tükröző irodalom elsősorban a Rákóczi-szabadságharc bukása miatt nem teljesedhetett ki; irodalmunk további fejlődését nem tudta befolyásolni. A késő barokk főnemesi műveltsége a magyar irodalom fejlődéséhez még alig járult hozzá az „alacsonyabb" arisztokrácia művészetének elvilágiasodása azonban a felvilágosodás költőinek fellépését készítette elő. A nemesség irodalma megszületésének, a barokk hőskorának idején a Hunyadiak és a Jagellók korában kialakult nemesi nacionalizmus új színezetű kibontakozását tükrözi. Ennek a nacionalizmusnak kivirágzásában nagy szerepe volt Zrínyi eszméinek, azok részleges átvételének. A reneszánsz individualizmusával szemben erős közösségtudatot tükröz ez az irodalom, melynek hordozója a nemesség mellett a prédikátorok rétegének egy része és az úgynevezett vitézlő rend. Ennek a műveltségtípusnak protestáns színezete a következő korszakra (1690—1740) jórészt eltűnt. A nemesség túlnyomó többsége a barokk kultúra provinciális rendi színezetű jezsuita szellemű irányának hódolt. Ahogyan láttuk, elenyésző kisebbsége kapcsolta össze működését Rákóczi és Bethlen Miklós tevékenységével. Ez a korszak a szerzők szerint a nemesi rendiség és a jezsuitizmus összefonódásának ideje. A Rákóczi-szabadságharc ilyen módon még a kuruccá vált nemesek számára is csupán rendi jogaik megerősítésére szolgáló alkalom. A késő-barokk nemesi irodalmában a világi elemek egyre inkább előtérbe kerülnek, a kialakuló klasszicizmus és a romantika irodalmában mégis a barokk hőskorában élt nemesi irodalom hagyományai folytatódnak. A protestantizmus irodalmát a szerzők fejlődésének kezdetétől fogva a polgárias kultúra kifejezőjének tekintik. A reneszánsz utolsó korszakának későhumanista protestáns polgári irodalma elsősorban Kelet-Magyarországon fejlődött erőteljesen. A külföldi utazásai révén széleskörű európai műveltséggel rendelkező protestáns értelmiség — ebben a korban a reformátusoké a vezetőszerep — különböző társadalmi osztályok, rétegek érdekeit szolgálták műveikkel. Ugyanakkor saját polgárias színezetű közösségtudatuk alakult ki, így ők válhattak egy polgári nemzettudat elemeinek megfogalmazóivá, e réteg legjobbjai polgári jellegű hazafiságot képviseltek, mondják a szerzők. Elsősorban az erdélyi fejedelemség helyzetével magyarázzák, hogy e polgárias protestáns művelődésnek a barokk hőskorában nagy fellendülése következezhetett be. A protestáns értelmiség tagjai elsősorban a mezővárosi parasztpolgárság rétegéből származtak, bár polgári, kisnemesi származásúak is voltak közöttük. Ezért állítják a szerzők, hogy a protestáns papság és az uralkodó osztály olyan összevegyülése, mint a katolikus egyház, főleg a jezsuiták esetében, soha nem következett be. A külfölddel fennálló szoros kapcsolatok következtében a protestáns értelmiség körébe haladó európai eszmeáramlatok találtak utat: a barokk enciklopédizmus, a puritánizmus történetében nekik is jelentős szerepük van, a kartéziánus filozófiának, a coccejánizmusnak is voltak közöttük követői. Ennek következtében ez az értelmiség a „nyugat-európaihoz közelebb álló fejlődés útját próbálta egyengetni," megfelelő polgári bázis hiányában azonban elsősorban egyházi, művelődési téren lehetett hatásuk. Az 1690 — 1740 közötti periódusban látják a szerzők a polgárias irodalmat a legszegényesebbenek. A mezővárosok, a református felekezet központjai lehanyatlottak, ezért a felvidéki és dunántúli evangélikus többségű városok értelmisége vette át a vezetőszerepet e polgárias művelődésben. A földrajzi ós felekezeti határoknak ezzel az eltolódásával ennek az irodalomnak erős többnyelvűsége is együtt járt. E többnyelvű értelmiség a szerzők szerint sajátos állampatriotizmusnak, a hungarus-tudatnak lett a kialakítója. Ebben az időszakban az elsősorban egyházi kötöttségű értelmiség differenciálódását, — tanár, lelkész —, a világi értelmiség megjelenését látják jelentősnek. Erősen pietista szellemiségűnek festik ezt a korszakot, amikor haladó társadalmi és szellemi mozgalmak nálunk utoljára jelentkeznek vallásos köntösben. Űj tudományos és művészi kezdeményezések ezután már csak világi célok érdekében jöhettek létre. A világi jellegű tudományosság azonban nálunk nem juthatott uralomra, „a történelmi fejlődós megbicsaklása, nemesi útra terelődése, a polgári erők végzetes elsorvadása, s mindezek folytán a barokk élettartamának káros meghosszabbodása" következtében. Ezért a barokk utolsó periódusában az előretörő középremesség és az idegen abszolutizmus világi igényeit csak a laicizálódó egyházi értelmiség szolgálhatta. A korszak túlnyomórészt katolikus — jelentős részben szerzetes — értelmisége történelmi funkcióját tekintve a polgári művelődés korábbi harcosainak helyére lépett. Ők lesznek a protestáns értelmiség polgári jellegű elképzeléseinek a megvalósítói — a nemesség érdekében, hivatalos támogatást élvezve, fél évszázados késéssel. Eklektikus filozófiájuk a hit ós a tudás között igyekezett kompromisszumot létrehozni. Erősen klasszicizáló, deákos rokokó jellemzi alkotásaikat. Legérdekesebb és talán legsikerültebb a kötetben a népszerűnek nevezett irodalom ábrázolása. Ennek eredetét a szerzők a deák irodalomra viszik vissza. A Mohács utáni