Századok – 1966

Vita - A párt szövetségi politikájának történeti fejlődése (1936–1962) (Tóth István–Vértes Róbert) 138

152 A PÁRT SZÖVETSÉGI POLITIKÁJÁNAK FEJLŐDÉSE szállt Szakács Kálmánnak azzal a megállapításával, hogy a KI Vil. kongresszusa nem tisztázta, hogy mi lesz a pártok és a szövetség további sorsa az antifasiszta cél elérése után. Véleménye szerint a kongresszus egész szelleme és a kommunista pártok gyakorlata a kongresszust követő években feleletet adtak erre a kérdésre is. A következő hozzászóló S'rassenreiter Erzsébet, a Párttörténeti Intézet munkatársa, az 1944—48-as időszak szövetségi politikájához szólt hozzá. Felhívta a figyelmet arra, hogy a szövetségi politika sajátosságainak elemzésekor fokozottabban szem előtt kell tartani a korszakra jellemző egységes forradalmi folyamatot és a demokratikus és szocialista feladatok párhuzamos megoldódását. Ezek alapvetően meghatározzák a párt szövetségi politikáját is. Példaként említette, hogy különösen 1945 nyarától kezdve a párhuzamos feladatok megoldása közben a kommunista; párt más tömegekre számíthatott az előtérbe kerülő szocialista feladatok megoldásában, mint a még napirenden levő demokratikus feladatok végrehajtásában. Véleménye szerint az 1945-ös választások után, amikor a burzsoázia eléggé egységes támadást indított a demokratikus vívmányok ellen, akkor a kommunista párt nagyon határozottan — előbbi politikájával ellentétben — mozgósította a munkásság tömegeit, elsősorban rájuk és az agrárproletárokra támaszkodva, jelentős népi megmozdulásokra került sor az egész országban. Ez új jelenség volt a párt szövetségi politikájában, mert addig a párt a proletár tömegek közvetlen követeléseit és megmozdulásait igyekezett visszafogni. Ettől kezdve a mind világosabban megfogalmazott nagytőke ellenes követelések elfogadásában és végrehajtásában a párt igyekezett fokozottabban a munkásosztályra támaszkodni, ezt tükrözi az üzemi bizottságok ós a szakszervezetek tevékenysége is. Ugyanakkor ezidőben is nagyparaszti ós kispolgári tömegeket lehetett megmozgatni a demokratikus vívmányok védelmében és kiterjesztésében. Hangsúlyozta, hogy a tárgyalt korszak periodizálásának megoldása jelentős a párt szövetségi politikájának értékelése szempontjából is. Ságvári Ágnessel ellentétben, aki referátumában a szakaszhatárt 1946 őszében határozta meg és ennek megfelelően értékelte a szövetségi politikát is, szerinte a határ 1945 közepén húzható és ez olyan irányban befolyásolta a szövetségi politikát, mint ahogy ezt az előzőekben kifejtette. A továbbiakban ő is a szubjektív tényezők szerepe vizsgálatának szükségességére hívta fel a figyelmet. Többek között megemlítette, hogy a párt által kidolgozott szövetségi politika megvalósításának feltétele volt: „egyrészt szervezetileg a pártnak meg kellett erősödnie, másrészt pedig eszmeileg kellett egységessé tenni azt a bázist, amelyre a pártnak alapvetően támaszkodnia kellett a szövetségi politikában". Erre különösen szükség volt, mert nagy nehézséget jelentett, hogy a munkásosztály két párt köré tömörült és ezért a munkásosztály egységes fellépését csakis a két párt együttműködése révén és közös elvi alapon lehetett kialakítani. Végezetül, egyetértve Korom Mihállyal, ő is szükségesnek látta a kutatások kiterjesztését a szövetségesek állapotának felmérésére. A tanácskozás második napjának első hozzászólója Tóth István, a Párttörtóneti Intézet munkatársa volt. Részletesen foglalkozott az 1945—1948 közötti időszak problémáival. Rámutatott arra, hogy a felszabadulással bekövetkezett változás olyan gyökeres volt, amelynek következményeivel nem hogy a demokratikus pártok, de még az MKP sem tudott mindenben előre számolni. Többek között utalt az üzemi bizottságok, nemzeti bizottságok tömegmozgalom jellegére, a földreform népi korrekciójára. A szövetségi politika szempontjából fontosnak tartotta annak vizsgálatát, hogy a kommunista párt, amely Európában egyedülálló negyedszázados illegalitásból lépett ki. azonnal a hatalom részese lett. Ez a hirtelen megnövekedett lehetőségek mellett fokozott igényeket támasztott azzal a párttal szemben, amelynek még szervezetileg, ideológiailag és politikailag is stabilizálódnia kellett. A koalíciós pártokkal foglalkozva megállapította, hogy a négy párt közül kettő „új", kettő viszont „régi" volt. Az SzDP és FKP rendelkezett „régiségének" minden előnyével, az MKP és az NPP az újszerűség minden hátrányával. A szövetségi politika szempontjából a partnerek vizsgálatát nem lehet figyelmen kívül hagyni, hiszen ezek a pártok partnerek voltak, de egyben ellenfelek is. Az együttműködés alapját az SzDP-vel a jórészt azonos munkás osztálybázis, az NPP-vei pedig a szegény-, kisparaszti, és népi értelmiségi osztálybázis teremtette meg, de egyben ez volt a súrlódások egyik forrása is. Az előző kérdések vizsgálatának fontosságát különösen indokolttá teszi, liogyl945 nyarától az osztályellentétek, az osztályharc sokkal hamarabb kiéleződött és sokkal vehemensebben következett be az erőátcsoportosulás, mint ahogy arra számítani lehetett . A következőben azzal foglalkozott, mi az oka annak, hogy a középrétegekért — beleértve a parasztságot is — való versenyfutásban az MKP, az NPP, sőt móg az SzDP is lemaradtak, e rétegek előbb az FKP, majd a későbbiekben az ellenzéki pártoknak vál-