Századok – 1966

Vita - A párt szövetségi politikájának történeti fejlődése (1936–1962) (Tóth István–Vértes Róbert) 138

A PÁRT SZÖVETSÉGI POLITIICÁJÍNAK FEJLŐDÉSE 139 a francia, sem a német forradalom nem abban az irányban fejlődött, ahogyan Marx és Engels a forradalmak kitörését megelőzően a forradalom menetét elképzelték. Két évvel később a tapasztalatok birtokában Marx már kidolgozta a szövetségnek azt a felfogását, amely nem feltétlenül valamely formalitásba öntött, hanem a közös ellenség elleni harcban kifejeződő, tényleges együttműködésben nyilvánul meg. A szövetségi politika kérdését vizsgálva Poroszországban, Engels 1865-ben ,,A porosz katonai kérdés ós a német munkáspárt" című munkájában Lassalle álláspontjával ellentétben azt fejtegette, hogy a munkások érdeke elsősorban a feudális maradványok eltakarítása, a junker-uralom megtörése, mert a proletariátus csak akkor vívhatja meg harcát a burzsoáziával, ha végeztek mindenféle régi lim-lommal. A munkásosztály létérdeke az, hogy a feudális reakcióval szemben a liberális-radikális burzsoáziával lépjen ideiglenes szövetségre. Engels természetesen feltételezte, hogy a burzsoázia a munkásosztálytól való félelmében visszariad a következetes, demokratikus szabadságjogokért vívott harctól — mint 1848-ban is —, de hozzátette, amíg a burzsoázia többé-kevésbé következetesen harcol a feudális reakció ellen, addig a munkásoknak támogatniok kell a burzsoáziát ebben a harcban. Ha pedig a burzsoázia a munkásosztálytól való félelmében elejti antifeudális követeléseit és a reakció védelme alá helyezi magát, a munkáspártnak kell átvennie a demokratikus szabadságjogokért, a burzsoá természetű követelésekért folyó harc vezetését . Az előadó második kérdésként azt vizsgálta, hogy Marx és Engels akkori nézetei szerint a parasztság milyen helyzetet foglalt el az osztály harcban. Megállapította, hogy az antifeudális harcban Marx a parasztságot a burzsoázia természetes szövetségesének tekintette. A demokráciáért folyó küzdelemben a parasztság vezetője és szövetségese — Engels 1847-ben kifejtett nézete szerint — a munkásosztály, az 1850-es üzenet szerint viszont a kispolgárság, a szocializmusért folyó harc idején pedig — a Kommunista Kiáltvány szerint — a parasztság reakciós állospontot foglal el. Ugyanezt az álláspontot fejti ki Marx a Brumaireben is azzal a különbséggel, hogy itt a súlyt a parasztság előrehaladó forradalmasodására veti. Marx ebben egyrészt kifejti, hogy a parasztság csak akkor válhat a proletariátus szövetségesévé, ha „elvesztette hitét saját parcellájában és ezen túl akar menni a nagyüzemi termelés felé"; másrészt Marx a városi proletariátust nemcsak a parcella-tulajdonból kiábrándult parasztság természetes szövetségesének, hanem egyúttal a munkás-paraszt szövetség vezetőjének is tekintette, most már nem a demokráciáért folytatott harcban, hanem a kapitalizmus megdöntéséért vívott küzdelemben. Molnár Erik itt rámutatott arra, hogy Marx és Engels elejtették azt a korábbi álláspontjukat, hogy a parasztság önálló, osztály gyanánt képviselheti saját érdekeit és nem szorítkozik az egymással harcoló osztályok kísérő karának vagy kórusának szerepére. A Brumaireben visszatérő kórus-gondolatot Marx kiegészítette azzal, hogy a parasztság nem szabadulhat fel a kapitalizmus rabságából a proletariátus segítsége nélkül, de viszont a proletariátus sem győzheti le a kapitalizmust a paraszt-társadalmakban a parasztság segítsége nélkül. A kórus-elmélet tehát a parasztságnak önállótlan szerepet juttat, ugyanakkor kiemeli a parasztság döntő szerepét a proletárforradalomban. Sőt a paraszt nemzeteknél egyenesen a proletárforradalom feltételének tekinti Marx, hogy a parasztság elveszítse hitét saját parcella-tulajdonában. Marx és Engels parasztsággal kapcsolatos nézeteinek fejlődésében 1872-ig bekövetkezik az a jelentős felismerés, hogy a magántulajdonosi állásponton kitartó parasztság egyes rétegeit is szövetségesül nyerheti meg a proletariátus.'E kérdéssel kapcsolatban az előadó ismertette az Internacionálé 1871. évi londoni konferenciájának határozatát, amely feladatul jelölte meg annak tanulmányozását, hogyan lehet biztosítani a földművesek csatlakozását az ipari proletariátus mozgalmához. Az előadás harmadik fő kérdéseként Molnár Erik azt vizsgálta, hogy mennyiben tekintette Marx és Engels a kommunista munkásmozgalmat a nemzeti mozgalom szövetségesének. 1848-ban egész Európában napirendre került a nemzetek önrendelkezési joga. Marx és Engels nem imerte el megkülönböztetés nélkül valamennyi nemzet önrendelkezési jogát. Csak azoknak a nemzeteknek a függetlenségi igényét támogatták, amelyeknek függetlenségi mozgalma összefonódott a haladás és a demokrácia ügyével. Marx és Engels ebben az időben elvileg sem foglaltak állást a nemzeti önrendelkezési jog, mint demokratikus követelmény mellett. Marx csak 1859-ben, az akkor aktuálissá vált olasz egység kérdését vizsgálva fejlesztette tovább előző álláspontját, rámutatva arra, hogy az olaszoknak és a lengyeleknek fel kell szabadulniok a nemzeti elnyomás alól, hogy önmaguk ós egyáltalán Európa a társadalmi haladás útjára léphessen. Ez azonban még mindig — és a későbbiekben is — csak az életképes nemzetek önrendelkezési jogának elismerését jelentette. Marx, Engels szövetségi politikájáról összefoglalásként az előadó megállapította, hogy az antifeudális és demokratikus erőkkel való szövetség kérdésében és az antikapi-