Századok – 1966

Krónika - Beszámoló Kovács Endre doktori disszertációjának vitájáról (Katus László) 1441

KRÓNIKA • 1445 belső erőkre támaszkodó forradalmi megoldásáról való lemondást s a nemzeti függetlenségnek elsődleges külső erőktől való függővé tételét jelentette. A lengyel mozgalom, amelyet még a magyar emigrációt is túlságosan forradalminak tekintő nemesség vezetett, még szembetűnőbben mutatja a parasztsággal egészében szembenálló vezetés képtelenségét nemhogy a győzelemre, de még csak kompromisszum elérésére is. Az olasz és a lengyel mozgalom elemzésének eredményeként azt a következtetést kellene kihangsúlyozni, hogy e két mozgalom korlátozottsága, kompromisszumos vonala s a külföldi segítség illuzórikus volta az emigráció célkitűzései szempontjából még hatványozottabb jelentőséget adott a részben a közös határokon belül, részben a határokon kívül azonos elnyomás ellen küzdő román és délszláv népekkel való szorosabb együttműködés, a konföderáció létrehozásának. Mód Aladár éppen ezeknek az együttműködési kísérleteknek és konföderációs terveknek ismertetését tartja a disszertáció legfontosabb eredményének. A magyar köztudatban a dunai konföderáció koncepciója Kossuthoz kapcsolódott, pedig e terveknek nem Kossuth volt a forrása, s nem ő volt legkövetkezetesebb képviselőjük és harcosuk sem. A dunai konföderáció eszméje 1849-ben a Habsburg-monarchiával szembekerülő különböző népek képviselőinek körében mint közös gondolat alakult ki. A konföderáció gondolatát 1850-ben Kossuth is elfogadta, de a történeti Magyarország egységének fenntartásával : a határokon belüli nemzetiségeknek csupán nyelvi és önkormányzati jogokat adva kívánt konföderációra lépni a határokon kívüli szomszédokkal, a román fejedelemségekkel, Szerbiával és Horvátországgal. A disszertáció helyesen hangsúlyozza, hogy ez a történeti Magyarország integritásához ragaszkodó koncepció nem elégíthette ki sem a románokat, sem a szerbeket. A dunai konföderációt e terv legkövetkezetesebb képviselői a nemzeti önrendelkezéssel kívánták összekötni. A nemzetiségi igények realitását felismerő Teleki és Klapka is szembekerült Kossuthtal, s a román és szerb állásponthoz közeledtek. Kossuth állsáspontja tehát nemcsak a parasztkérdésben, hanem a nemzetiségekkel, a szomszédos népekkel való megegyezés terén is korlátozott és ellentmondásos volt, s ennek következtében képtelen volt az általa képviselt nemzeti függetlenség reális feltételeit megérteni és magáévá tenni. A történelmi haladás döntő kérdése az volt, hogy a magyar progresszió mennyire képes a nemzeti jövő polgári szempontból addig leghaladóbb koncepcióján is túllépve, illetve annak ellentmondásait feloldva, a szomszéd népekkel való reális összefogás útját előkészíteni és megvalósítani. A magyar progresszió képviselői még 1918-ban is Kossuth koncepciója alapján keresték a megegyezés útját, nem véve tekintetbe, hogy a dunai konföderáció Kossuth által képviselt formájában már a maga idejében sem lehetett alkalmas a közös szabadság útjának megvalósítására, még kevésbé a XX. században. A magyar progresszió nem volt felkészülve sem a földkérdés, sem a nemzeti kérdés megoldására. Miközben a magyar haladás táborában továbbéltek a nacionalista elemek a dunai konföderáció vonatkozásában, a kapitalizálódás útján előrehaladó szomszéd népek körében is egyre inkább elhalványult a dunai népek szabad és demokratikus összefogásának gondolata, s egyre inkább a szélsőséges nacionalizmus irányzatai kerültek előtérbe. A magyar köztudat a történelmi Magyarország szétesését közvetlenül mint a vesztes háború, a bukott forradalmak ós az igazságtalan imperialista béke következményét fogta fel. Pedig a történelmi Magyarország felbomlása 1848 óta történelmi szükségessége volt a dunai népek, köztük a magyar nép nemzeti jövőjének is. A dunai népeket már polgári nemzetként való megszületésük az elé a válaszút elé állította, hogy a fejlettebb nyugati kapitalista országokkal szemben igazi nemzeti szabadságot bármelyikük csak a nacionalizmust feladva, a szorosabb egység és összefogás keretében érhet el, s ha erre képtelenek, úgy a fölébük kerekedő idegen hatalmak, a fejlettebb kapitalista országok eszközeivé, kiszolgálóivá válnak. A második alternatíva valósult meg, mert a polgári nemzeti irányzatok s a burzsoá politika képviselői mindkét részről képtelenek voltak a nemzeti és a demokratikus fejlődés — imperialista háborúktól és idegen elnyomástól mentes, a dunai népek összefogását igénylő — szabadabb útjának megvalósítására- s az ezért vívott következetesebb harcra. A dunai népek szabad fejlődésének útja csak 1945-ben nyílt meg, de éppen ezen út első szakaszának nehézségei és ellentmondásai bizonyítják, hogy ha e népek számára már a polgári nemzetként való szabadabb fejlődésük is a szorosabb összefogást, sőt a nemzeti fejlődés progresszív képviselői által felismerten, az integráció valamilyen formáját tette szükségessé, még inkább szükségessé teszi ezt a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet kérdéseinek magasabbrendű megoldása, a modern kapitalizmussal szembeni versenyképességük biztosítása. Ez pedig a szorosabb együttműködés ideológiai feltételeként nemcsak a nacionalizmus burzsoá reakciós ós fasiszta örökségének felszámolását, hanem ezen túl a polgári demokratikus örökségben is meglevő nacionalista korlátok fel-21*