Századok – 1966

Krónika - Beszámoló Kovács Endre doktori disszertációjának vitájáról (Katus László) 1441

1446 KRÓNIKA л számolását, a 'demokratikus nemzeti örökség kritikai újraértékelését is megkövetel Ehhez a kritikai értékeléshez járul hozzá értékes történeti anyaggal Kovács Endre diszszertációja. Végezetül azt hangsúlyozta, hogy „Kossuth 49 melletti következetes kitartása az említett korlátok ellenére mégis a nemzeti fejlődés objektíve is érvényes követelményét kifejező program is volt, mely előbb Károlyi Mihállyal, majd a fasizmus elleni harc során s 1945-öt követően a magyar nép nem-proletár többségével érttette meg a forradalmi demokratizmus, sőt a szocializmusba való átmenet nemzeti jövő szempontjából való történelmi jelentőségét. A függetlenség, s a függetlenség közös érdekekkel való egyesítésének a kérdése azonban nem csak a múlt, hanem az imperializmussal, a modern kapitalizmussal szemben a szocialista építés feltételeként, a szocialista országok egymásközti viszonylatában pedig mint a szocialista demokrácia nemzetek közötti érvényesülésének, a nemzeti és nemzetközi, a rész és az egész helyes egyesítésének feltételé megérett s a kapitalizmus és szocializmus világméretű versenye szempontjából sürgető kérdése a magyar ós szomszéd népek, a dunai népek jelenének is. Véleményem szerint éppen ez az, ami a polgári történetírással szemben — a polgári történelem gyakorlatán és történetíráson való kívülrekedése ellenére — elsőrendű jelentőséget ad a Kossuth-emigráció nemzetközi kapcsolatai és a dunakonföderáció közös kérdései történelmi és ideológiai tisztázásának." Szabad György, a történettudomány kandidátusa, opponensi véleményében a nagy anyag biztos kezelését, az egyetemes történeti távlatok áttekintését, az elvi igényességet s az önálló ítéletalkotás képességét és bátorságát jelölte meg a diszszertáció erényeikónt. Az új forrásanyag feltárása mellett jelentős eredménynek tekinti a hazai történetírásban eddig még figyelemben nem részesült lengyel, román és jugoszláv kutatómunka eredményeinek közvetítését s továbbfejlesztő értékesítését. Helyesli a szerző törekvését, hogy az emigráció vezetőcsoportjára és a legfontosabb nemzetközi kapcsolatokra koncentrál, de szívesen olvasna többet a chartistákkal, a francia emigráció irányzataival, a német polgári demokratákkal ós az orosz forradalmi demokratákkal fennállott kapcsolatokról is. A munka legfontosabb mondanivalójának azt tekinti, hogy a Kossuth vezette emigráció politikájának változásai mindig a Magyarország felszabadítására irányuló legfőbb célkitűzéssel függtek össze. Lényeges eredmény a kossuthi politikának fejlődősóbcn, alakulásában való bemutatása is. Kossuth felismerése, hogy az olasz kérdés nem a Mazzini által munkált felkelések kirobbantása révén, hanem a forradalmi erők által támogatandó hatalmi harc során oldódik meg, a krími háborútól kezdve fokozatosan érlelődött. Az opponens szerint a disszertáció kitűnő elemzést és meggyőző képet nyújt az emigráció olasz szövetségi politikájáról, helyesen értékeli Kossuth kapcsolatait III. Napóleonnal, valamint Cavour magyar politikáját is. Egyetért a szerzővel Pulszky 186l-es Kossuth-ellenes fellépésének elítélésében, s Kossuthéknak a garibaldista akciókkal kapcsolatos magatartását helyeslő állásfoglalásában. A jelentős új kutatási eredmények egész sorát felmutató lengyel, román és délszláv fejezetek némely részletében az opponens vitába szállt a szerzővel, illetve kisebb korrekciókat javasolt. Véleménye szerint nincs rá ok, hogy kétségbe vonjuk Kossuth emlékiratainak állítását az 1859-ben Obrenovic Mihállyal kötött megegyezésről, s Ludvigh belgrádi útját sem lehet teljesen eredménytelennek tekinteni. Fontosnak tartaná a Gaj ós a magyar emigráció között ekkoriban létrejött kapcsolatok megemlítését is. III. Napóleonnak a keleti kórdósben tanúsított magatartását — ami végső soron az emigráció román és szerb szövetségi terveinek realizálását meghiúsította — nagy mértékben befolyásolta az a körülmény, hogy a fekete-tengeri orosz igények támogatásáért cserébe biztosítani akarta a cári hatalom távolmaradását egy Franciaország ellen irányuló konzervatív koalíciótól. Nem tud egyetérteni az opponens Kossuth és Klapka állásfoglalásának egymáshoz való viszonyításával, elsősorban a szomszédnépekhez fűződő kapcsolat vonatkozásában, a nemzetiségi, s ezen belül az erdélyi kérdésben. Rámutat arra, hogy Kossuthnál nem beszélhetünk arról, hogy 1860-ban a román kérdésben visszatért korábbi intranzigens álláspontjához, s az együttműködést ez hiúsította volna meg. Kétségtelen, hogy Kossuth semmi áron sem akarta Erdély egyesítését a román fejedelemségekkel, de abba ismételten beleegyezett, hogy népszavazástól tegyék függővé azt, hogy tartsák-e fenn az erdélyi uniót, vagy pedig Erdély a magyar állam keretei között önálló beligazgatással rendelkező tartományi státust nyerjen-e. A különbség elsősorban abban volt, hogy Kossuth ragaszkodott ahhoz, hogy erre a népszavazásra csak a Habsburg-hatalom elleni felszabadító háború befejeztével kerüljön sor, Teleki és Klapka viszont az első adandó alkalommal hajlandó volt erre. Ennek a nézetkülönbségnek főképpen taktikai okai voltak, a lénye-