Századok – 1966

Krónika - Beszámoló Kovács Endre doktori disszertációjának vitájáról (Katus László) 1441

KIIÓNIKA 1443 dal már ok — elsősorban Rálceseu — is magukévá tették. A szegedi nemzetiségi törvényjavaslatból kiinduló s az ország területi integritásához ragaszkodó Kossuth, valamint a területi autonómia és a nemzeti önrendelkezés alapján álló románok között már az első tárgyalásokon alapvető ellentét mutatkozott. Teleki ós Klapka viszont elfogadta Báleeseu álláspontját, s a „szentistváni" birodalom eszméjével szakítva, hajlandó volt népszavazás alá bocsátani Erdély hovatartozásának kérdését. A magyar emigrációban 1851-ben, Teleki visszavonulása után, Kossuth álláspontja kerekedett felül. A krími háború idején azonban — Mazzini közvetítésével — megegyezés jött létre Kossuth és D. Brátianu között, amelyben Kossuth elfogadta a román javaslatot Erdély sorsát illetően: az Ausztria felett aratott győzelem után népszavazás dönt az unióról. Behatóan tárgyalja a Cavour kezdeményezésére s a francia diplomácia közreműködésével létrejött Klapka—Cuza egyezményt (1859. március 29.), amely left ktette a katonai együttműködés alapjait, biztosította az erdélyi románok nemzeti jogait, s Erdély sorsát népszavazástól tette függővé. Cuza komolyan vette az egyezményt, s a vállalt kötelezettségeket igyekezett teljesíteni, sőt újabb megállapodásokat is kötött a magyarokkal 1859-ben ós 1861-ben. III. Napóleon azonban nem kívánta kiélezni a keleti kérdést, s Cuza a nyugati diplomácia egyre erősödő nyomása és hazai ellenzékének támadásai alatt kénytelen volt visszavonulni. A disszertáció szerint Kossuth Villafranca után elfordult a román—magyar szövetség gondolatától, s az erdélyi nemzetiségi kérdésben visszatért korábbi álláspontjához. 1862-ben ismét napirendre került a román — magyar megegyezés, s előbb Klapka, majd Kossuth is elfogadta Canini tervét, az erdélyi népszavazással együtt. Ezért a támadások kereszttüzébe került, holott távol állott tőle az a gondolat, hogy lemondjon Erdélyről. Az 1862. évi dunai konföderációs terv az utolsó állomása az 1849 utáni föderatív elképzeléseknek, melyek az együttélés méltányos és demokratikus módozatait keresték. A románhoz hasonlóan alakult a délszláv—magyar viszony sorsa is. A lengyel közvetítéssel megindult tárgyalások 1849-ben itt is a területi kérdésen szenvedtek hajótörést. Az emigrációban Kossuth ismételten érintkezésbe lépett az osztrákellenes és franciabarát szerb miniszterelnökkel, Gara'aninnal. Elismerte Horvát-Szlavonország jogát az elszakadáshoz, de a Vajdaság kérdésében nem engedett a területi integritás álláspontjából. Ez utóbbi tény, továbbá a keleti kérdés megbolygatását kerülő francia diplomácia visszavonulása ós a bonyolult szerbiai belpolitikai helyzet következtében a megegyezés nem jött létre. A disszertáció szerint Kossuth ós Obrenovié Mihajlo 1859. évi on doni tárgyalásai nem eredményeztek megegyezést, s Ludvigh belgrádi küldetése is kudarccal járt. Mihajlo 1860-ban trónra kerülve Ausztria és Oroszország felé közeledett. Hiába fogadta el 1861-ben Klapka, 1862-ben pedig maga Kossuth is a Vajdaság területi önkormányzatát, hiába fogadták szerb-horvát részről többen is kedvezően a konföderáció eszméjét, mindez nem változtathatott azon a helyzeten, amelyet a magyar—délszláv megegyezés kérdésében a reakciós nagyhatalmi politika előidézett. Az utolsó fejezet az emigráció és a nemzetközi munkásmozgalom viszonyát tárgyalja, amely jól tükrözi a nemesi összetételű magyar emigráció társadalmi programjának szegényes, elmaradott voltát az orosz és a lengyel forradalmi demokraták szociális programjához, sőt a 40-es évek reformmozgalmához képest is. A forradalom számukra a nemzeti szabadságharccal volt egyértelmű, a társadalmi forradalom az anarchia és a pusztítás szinonimájaként tűnt fel előttük. Kossuth mindenkor óvakodott attól, hogy a társadalmi forradalmiság vádjával illethessék; az 50-es években gyakran került szembe a nemzetközi munkásmozgalom vezetőivel, az angliai chartistákkal, a francia kispolgári szocialistákkal, ós minden esetben igyekezett elhatárolni magát tőlük. Kossuth burzsoá demokrata magatartása tipikusnak tekinthető az emigrációra, mindamellett voltak, akik több megértéssel tekintettek a szocializmus tanaira, elsősorban az 1850-ben fennállt londoni demokratikus tömörülés tagjai. Marx és Engels élesen bírálták a magyar emigráció kispolgári demokratizmusát, különösen Kossuth magatartását és bonapartizmusát. A disszertáció szerint azonban ez a bírálat túlzott volt, mert Kossuth bonapartizmusa nem jelentett behódolást a napóleoni diktatúrának, nem jelentett elvi szakítást a republikánus demokratizmussal, hanem olyan szövetséget egyengetett, melyet — nemzetközi súlya miatt — a magyar emigráció vezére nem hagyhatott számításon kívül. A magyar emigrációnak —a lengyeltől eltérően -«- nem volt olyan radikális szárnya, amely egy szerves fejlődési folyamat során alakult volna ki. Ennek mélyebb okát a disszertáció az emigráció társadalmi összetételében jelöli meg. Révész Imre akadémikus opponensi véleménye szerint Kovács Endre minden lónyeges ponton maradéktalanul megvalósította a maga elé tűzött célt, s a gazdag anyagot ŐR az óriási témakört biztos módszertani tudással ós nagy történeti tájékozottsággal 21 Századok 1966/6.