Századok – 1966

Krónika - Beszámoló Kovács Endre doktori disszertációjának vitájáról (Katus László) 1441

1442 KRÓNIKA л A bevezető fejezet az emigráció külpolitikájának eszmei alapjait ismerteti, hangsúlyozva a nemzeti függetlenség programjának minden egyéb kérdést háttérbeszorító, domináló szerepót. Az emigráció külpolitikai törekvéseit tehát a nemzeti függetlenségi politika síkján vizsgálja, szorosan kapcsolódva az európai politikai élet kiemelkedő eseményeihez. Ezek az európai konfliktusok felvillantották a magyarországi fegyveres harc lehetőségét, s két irányban mozgósították az emigráció vezérkarát. Egyrészt az Ausztria-ellenes nagyhatalmak körében külső szövetségest igyekeztek szerezni, másrészt a hazai nemzetiségi kérdés rendezésén keresztül a szomszédos népek támogatását iparkodtak biztosítani. Külső szövetségesre szükség volt, de a nagyhatalmakkal való alkudozások nem jártak konkrét eredménnyel. A szomszéd népekkel való megegyezés pedig az ország területi integritásának kérdésén bukott el. A disszertáció öt nagy fejezetben tárgyalja a Kossuth-emigráció olasz, lengyel, román és délszláv kapcsolatait, bemutatva a külső szövetségesek megnyerésére irányuló kísérleteket, a nemzetközi munkásmozgalomhoz fűződő kapcsolatokon pedig az emigráció társadalmi programját méri le. Az emigráció olasz politikáját a Mazzinival, Cavourral és Garibaldival kialakult kapcsolatokon keresztül mutatja be. Mazzini és Kossuth között az 1850-es évek elején — az előbbi kezdeményezésére — létrejött együttműködés azon alapult, hogy mindketten hittek a fegyveres felkelés lehetőségében, a konspirációs módszer eredményességében, s a Monarchia elnyomott népeinek összefogását tekintették a siker alapfeltételének. Mazzini megalapozatlan akciói azonban az 1850-es évek közepén megérlelték Kossuthban azt a gondolatot, amely később külpolitikájának alaptételévé vált: a külső fegyveres segítség nélkülözhetetlenségét. Szakított a Mazzini-fóle konspirációs irányvonallal, s egyre inkább Cavour felé közeledett, aki a készülődő olasz—osztrák összecsapás esetén nagy fontosságot tulajdonított a magyarokkal való szövetségnek. Cavour a magyar felkelést az olasz—francia akció szerves részének tekintette. Bár a magyar kérdést az olasz érdekeknek alárendelve kezelte, mégis szorgalmazta a háborúnak a Balkánra és Magyarországra való kiterjesztését, s Villafranca után is kész volt teljesíteni a magyarokkal kötött szövetségből eredő kötelezettségeit, míg a francia nyomás a kompromisszum útjára nem kényszerítette őt is. Cavourhoz hasonlóan Garibaldi is meg volt győződve arról, hogy az olasz nép felszabadulása elválaszthatatlan a magyar szabadság ügyétől. A Garibaldi és a kormány között bekövetkezett szakítás válaszút elé állította a magyar emigrációt is. Bár az olasz kormányhoz fűzött várakozások nem váltak be, a szerző helyesli Kossuth magatartását, aki eleve kilátástalannak ítélt minden olyan akciót, amely nélkülözné az olasz és francia kormányok katonai ós politikai támogatását, s csak Garibaldi legendás hírnevére, hős, de kicsiny és szervezetlen csapataira építene. A magyar emigráció radikálisabb és demokratikusabb szárnya részt vett Garibaldi akcióiban, a magyar garibaldizmus azonban nem lépte át a fegyverbarátság határait, s nem teljesedett ki a Garibaldi által képviselt plebejus, antiklerikális és demokrata eszmékkel. Bemutatja a magyar és a lengyel emigráció együttműködését, s beható elemzést nyújt annak okairól, hogy, a két nemzet érdekazonossága ellenére, ez az együttműködés miért nem járt komolyabb eredménnyel. Rámutat arra, hogy a Czartoryski vezette monarchista emigráció nem akart szembefordulni Ausztriával, ezért igyekezett elválasztani egymástól a lengyel és a magyar ügyet. Kossuth személye is akadályt jelentett a monarchisták szemében. Szorosabb együttműködés jött létre Kossuth és a lengyel emigráció demokrata szárnya között. A krími háború idején Kossuth és Woreell közös rneetingeket tartottak Angliában. Az 1863-as lengyel felkelés idején Kossuthók egy galíciai felkeléssel igyekeztek Ausztriát kimozdítani semlegességéből, a konzervatív erőkből álló lengyel Ideiglenes Nemzeti Kormány viszont mindent elkövetett, hogy a felkelés ne terjedjen át Galíciára, nehogy Ausztriát maguk ellen ingereljék. A lengyel kormány igyekezett elhatárolni magát az európai demokratikus erőktől, s kizárólag a nyugati kormányoktól várt támogatást. Traugott uralomra kerülése új szakaszt nyitott a lengyel— magyar együttműködésben: egy Ausztria-ellenes olasz — magyar-lengyel szövetség körvonalai kezdtek kibontakozni. Az 1864, március 8-án aláírt Klapka—Ordçga egyezmény lefektette a lengyel—magyar katonai együttműködés alapjait, a gyakorlati megvalósítást azonban a felkelés bukása megakadályozta. A tárgyalások legfőbb eredményének a szerző azt tekinti, hogy az elnyomott népek leghaladóbb képviselői a lengyel felkelés mellé állottak, s a megindult szervezkedés azzal biztatott, hogy az Ausztria-ellenes hangulat forradalmi akcióba csap át. A magyar emigráció és a román nemzeti mozgalom vezetői közötti kapcsolatok tárgyalása során bepillantást nyújt az 1848 — 49-ben megoldatlanul maradt nemzetiségi kórdós problémakörébe, s felvázolja a dunai konföderáció koncepciójának alakulását. A konföderáció gondolatát 1848 — 49-ben a lengyel emigráció propagálta, s a román fórra-