Századok – 1966

Történeti irodalom - Beiträge zur deutschen Wirtschafts- und Sozialgeschichte des 18. und 19. Jahrhunderts (Ism. Gyimesi Sándor) 1336

1336 TÖRTÉNETI IIÎ.ODALOM Egy inkább formai észrevételünk volna a könyvvel kapcsolatban. Minthogy egyetemi előadásokról van szó, érthető, hogy a szerző a marxista történetelmélet oroszországi térhódításának út ját csak röviden tárgyalja, hiszen számos olyan kérdést kellene itt felvetni, amelyet a hallgatók egyéb studiumaik keretében tanulnak meg. Önálló könyvben azonban érdemes lett volna ezeket a problémákat is bővebben, önálló fejezetben kifejteni, MENYHÁRT LAJOS BEITRÄGE ZUR DEUTSCHEN WIRTSCHAFTS- UND SOZIALGESCHICHTE DES 18. UND 19. JAHRHUNDERTS (Berlin, Akademie Verlag. 1962. 287 1.) ADALÉKOK A XVII1. ÉS XIX. SZÁZADI NÉMET TÁRSADALOMÉS GAZDASÁGTÖRTÉNETHEZ A kötet hat különböző tárgyú tanulmányt tartalmaz, amelyeket az kapcsol össze, hogy valameimyi a kapitalista termelési mód kialakulásának illetve előtörténetének kérdéseivel foglalkozik. Különösen jelentős helyet kapnak bennük a jobbágyfelszabadítást megelőző időszak agrárfejlődésének problémái. A német, de a lengyel, sőt a hazai történeti irodalomban az Elbától keletre kialakult „második jobbágyság" viszonyairól, különösen pedig a majorsági gazdaság struktúrájáról, a gazdasági fejlődésben játszott szerepéről folyt, sőt folyó vitához szolgaitat sok figyelemre méltó adatot és szempontot Gerhard Heitz tanulmánya (A mecklenburgi lovagi kerületek társadalomgazdasági struktúrája a XVIII. század elején). Szerinte a harmincéves háború nagy pusztításait követően a földesurak fő törekvése a parasztok számának növelése volt. Ennek eredményeként a jobbágyhelyek száma megnövekedett, és 1700 körül érte el legmagasabb értékót. Ekkor — miután a parasztság munkája úrrá lett a háborús károk felett — fordulat következik be, s a földesurak megkezdik önkezelésű gazdaságaik kiépítését. Ezzel kapcsolatban terjed el az ún mecklenburgi váltógazdaság is, mint a nagybirtok által meghonosított művelési mód. Mindez a parasztság osztályharca közepette ment véabe, amihez az uralkodó herceg és a nemesek között a XVIII. század első harmadában jefolyt küzdelem kedvező feltételeket teremtett. Mivel az önkezelésű földesúri gazdaság rá volt utalva a parasztok munka- és igaerejére, a Bauernlegen csak mérsékelten, részleges földfosztás és átköltöztetés útján ment végbe. A fő célkitűzés ezeknél а paraszti differenciálódás megállítása és egy nagyjából azonos teherbírású tömeg kialakítása volt. Ilyenformán a földesúri gazdaságok szempontjából optimális földmegoszlás jött létre. Szerző Rittermannsliagen és Hungersdorf példájával bizonyítja, hogy a telkes parasztságnak а XVIII. század . első harmadában kialakult száma a század végéig lényegében változatlan maradt. Ezután ncgy lovagi kerület — Stavenliagen, Wredenhagen, Gnoien és Wittenburg — 1703-as adóösszeírása alapján a parasztság differenciálódását veszi vizsgálat alá. Aszerint, hogy hány mérő vetőmag befogadására elegendő földdel rendelkeznek, hét — 25 mérőnként növekvő — csoportot alakít ki, s ezeknek mind jószágállományát, mind munkaerőellátottságát megvizsgálja. A legrészletesebben elemzett Stavenhagen kerületben a második és harmadik csoport (25 — 75mórősök) alkotják а háztartások számának 42%-át, s rendelkeznek а föld mintegy 29%-ával. A számbelileg valamivel kisebb negyedik és ötödik csoport pedig több mint felével. A hatodik és hetedik kategóriába tartozó 8,5%nyi gazdagparasztok a föld több mint 17%-át birtokolták, míg а számra körülbelül ugyanekkora első csoport (az 1—25 mórősek) alig több mint két százalékát. A legfontosabb igásállatoknak bizonyos koncentrációja figyelhető meg a negyedik csoport kezén, míg a gazdagparasztság részesedése a vártnál valamivel alacsonyabb. A harmadik, negyedik és ötödik csoport munkaerőellátottsága földrészesedésónéi valamivel nagyobb, a hatodik ós hetediké alacsonyabb százalékarányt mutat. Igen érdekes a föld, jószág és munkaerő mutatószámainak összevetése az önkezelésű földesúri gazdaság hasonló adataival. A majorsági földállományt illetően szerzőnek nincsenek pontos adatai, általában az összterület felénél valamivel többre szokták tenni. Parasztkézen van ellenben a lóállomány 90, а szarvasmarha 81, a sertés 75 ós a juhállomány 13%-a. A munkaerő mintegy 70%-ával is a parasztgazdaságok rendelkeztek. Mindez агга enged következtetni, hogy a bérmunkára alapozott majorsági gazdaságok XVIII. századi túlsúlyára vonatkozó nézetek legalábbis kérdésesek. Részletesen foglakozik ezután а tanulmány a földtelen munkaerők egyes csoportjaival ós bérezési viszonyaival, majd a falusi kézműiparosokkal. A forráskritikai szempont-