Századok – 1966

Történeti irodalom - Launay; Jacques de: Les Grandes Controverses de l’Histoire contemporaine 1914–1945 (Ism. Ormos Mária) 1328

1328 TÖRTÉNETI IIÎ.ODALOM csatlakozott a Mieroslawski által átszervezett badeni hadsereghez. A lengyel fővezér külön-külön akarta megverni a Baden ellen felvonuló porosz hadtesteket, a Waghäusel melletti csatában június 21-én már majdnem győzelmet aratott, de a badeni Beckert őrnagy megfutamodása, ill. Sznajde tábornok távolmaradása az ütközettől (holott csapataival csak néhány kilométer távolságban állt) végül a poroszok javára döntötte el a csatát. Mieroslawski most sikeresen visszavonult csapataival a porosz bekerítés elől, a Murg folyóra és Rastattra támaszkodó védelmi vonalat azonban már szintén nem tudta tartani. Július 1-én, amikor a helyzet már reménytelennek látszott, a badeni kormány kérésére lemondott. Helyébe eddigi helyettesét, Franz Sigelt nevezték ki főparancsnokká, azzal a megindokolással, hogy csak német nemzetiségű, németül tudó parancsnok mentheti meg a helyzetet. Mieroslawski a lengyel tisztek zömével Svájcba ment. A poroszok hamarosan elfoglalták az egész országot, Rastatt védői is megadták magukat. A szerző a könyv hátralevő, majdnem felét kitevő részében a korabeli és (csekélyebb számú) későbbi német véleményeket mutatja be a lengyelek és elsősorban Mieroslawski és Sznajde szerepéről. A hadjáratban hozzávetőlegesen 500 lengyel vett részt, nagyrészt tisztek (egy lengyel légión kívül), azért volt rájuk szükség, mert a badeni hadsereg hivatásos tisztjei megbízhatatlanok voltak, a forradalom bukását kívánták. A lengyel tisztek viszont nem tudtak németül (Mieroslawski is franciául érintkezett alárendeltjeivel), ez elidegenítette őket a legénységtől, s az is, hogy Mieroslawski a vezérkart telerakta lengyel tisztekkel. Sznajdéről a vélemények szinte teljesen egységesen elítélőek, Mierostawskival kapcsolatban megoszlanak, személyi adottságait, forradalmiságát ós katonai tudását illetően egyaránt, a forradalmárok inkább elítélik (Engels is), de nem mind, katonai képességeit viszont még a porosz hadtörténészek is elismerik. Jobb tiszteket és hadvezéreket az adott pillanatban a lengyel emigráció nem tudott küldeni, hiszen azok mind Magyarországon harcoltak. Amikor még folytak a lengyel—német tárgyalások a Badennek nyújtandó segítségről, szóba került a lengyel—német határ kérdése. A franciaországi emigráció nem akart belenyugodni abba, hogy a határterületen a lakosság döntse el, melyik országhoz kíván csatlakozni. A Badenben tárgyaló lengyel megbízottak viszont Magyarország példájára hivatkoztak: a lengyelek is el akarják talán nyomni a nem lengyeleket, ahogy a magyarok a délszlávokat ? Persze ez a magyar vonatkozás csak egészen mellékes Owsinska könyvében, de nem érdektelen a magyar forradalom európai visszhangja szempontjából. A könyv lényege azonban voltaképpen a lengyel—német viszony a forradalomban és a hadjárat során. Mennyiben volt a lengyel részvétel pozitív, minden nehézség ellenére, mennyiben mozdította elő a felkelést, és mennyiben volt az oka a vereségnek? A kortársak és az utókor megítélése igen erősen ingadozott a nemzetiségi hovatartozás szerint. Owsinska láthatólag arra törekszik, hogy végre egyszer felülemelkedjék ezeken a szempontokon, s nemzeti hovatartozástól függetlenül értékeljen és ítéljen. Ezt azonban megnehezíti az, hogy a katonai eseményeket részletesen elemzi, a forradalom egyéb mozzanatairól azonban nem szól (hiszen a lengyelek csak a hadjáratban vettek részt). így a szerző, hogy elkerülje az elfogultságot, inkább meghúzódik egymással szembesített forrásai mögött, s néha elpirul, amikor mégis meglátszik, hogy óhatatlanul a lengyel félnek ad igazat, vagy legalábbis arra hajlik, ha ez olykor csak a sorok közt érezhető is. A kísérlet mindenesetre érdekes, a törekvés becsületes. Ha az eredmény ebből a szempontból még nem is egészen megnyugtató (eseménytörténeti szempontból az eredmény igazán kifogástalan), egy kérdésben, 1848 egész problematikájának az egyik részkérdésében mutatja, hogyan, milyen irányban kell végleges ős megnyugtató eredmények felé haladni. « NIEDERHAITRER EMIL JACQUES DE LAUNAY: LES GRANDES CONTROVERSES DE L'HISTOIRE CONTEMPORAINE 1914-1945 (Lausanne. 1964. 550. 1.) A JELENKQRI TÖRTÉNELEM NAGY VITÁI 1914-1945 A történészek világszerte igyekeznek új utakat ós módszereket keresni a történetírás tudományos megújhodási folyamatában. A két világháború közötti, az utóbbi években szépen fellendült diplomáciatörtóneti kutatásokra ez mind ez ideig nagyon kevéssé vonatkozott, ami a tárgyi feltótelek ismeretében többé-kevésbé érthető is. A két világháború