Századok – 1966

Történeti irodalom - A polgárháború a Szovjetunióban 1918–1922 (Ism. Glatz Ferenc) 1323

1324 TÖRTÉNETI IIÎ.ODALOM ciós terveket, az első angol—amerikai — francia csapatok partraszállását északon és támadásukat Murmanszk —Archangelszk irányában; nyugaton a németek, délen Krasznov kozákjai, keleten pedig a fellázadt cseh hadtest ellen folytatott harcokat. A magára maradt, amúgyis nehéz gazdasági helyzetben levő fiatal szovjet köztársaságnak a belső átalakulás számtalan problémájával és a külföldi támadásökkal egyszerre kellett megbirkóznia. Biztosítani kellett a néptömegek bizalmát a forradalom iránt, hiszen csak azok határozott, egységes fellépésével lehetett a belső és külső fegyveres ellenforradalmat elfojtani. 1918 nyara meghozta az első győzelmeket, majd 1919 tavaszára az első intervenciós hullámokat sikerült teljesen visszaverni. A legnagyobb támadások azonban ezután kezdődtek. A szerzők részletekbe menő leírását adják Kolcsak 1919 március elején megindított offenzívájának, melyet május— júniusban délen Gyenyikin, majd északon Jugyenics támadása támogatott. Abban, hogy sikerült Kolcsakot leverni, nagy szerepet játszott, hogy a fehérgárdisták hátországában a lakosság, a nem-bolsevista tömegek is rádöbbentek: a fehérgárdisták győzelme egyet jelentene a régi uralom visszaállításával, a máris megindult ellenforradalmi kegyetlenkedésekkel. Az orosz munkások, parasztok hősies helytállása a termelésben, a kibontakozó partizán akcióik az ellenség hátában — ezek voltak a sorozatos győzelmek társadalmi alapjai. Ezt a belső erőfeszítést, az egyszerű, gyakran lerongyolódott, majd hogy nem éhező lakosság forradalmi energiáját, emberfeletti helytállását legjobban az egészében is legsikerültebb „Gyenyikin leverése" című fejezet érzékelteti. A szerzők stílusa is itt a legsodróbb erejű: a hadiesemények leírása, eleven hangulatú részletek követik egymást, s hiteles képet kapunk arról, hogy Kolcsak után miként sikerülhetett Gyenyikin, Jugyenics és a nyugatról antant segítséggel támogatott Lengyelország csapatai felett győzedelmeskednie a fiatal Szovjet köztársaságnak. A polgárháborúk története — hadtörténelem. A szerzők a hadi eseményeket állítják középpontba, a mű szerkezeti felépítése is a hadjáratok sorrendjéhez igazodik, s így tagolódnak az egyes fejezetek is. Gyakran azonban a frontszakaszonkénti leírás megtörik és hirtelen a tárgyalt hadműveletek mellé állítják a más hadszínterek eseményeinek egyidejű alakulását, a gazdasági helyzetet, a pártvezetés vitáit stb. Noha ez megnehezíti az időrendi áttekintést (pl. az ún. „kombinált hadjáratok" idején), mégis igen fokozza a könyv megjelenítő erejét. Ilyen irányba hat a jobbára visszaemlékezésekből merített epizódok, egyes személyek, egységek hőstetteinek beleszövése az események folyamatába, mely epizódok nemhogy megtörnék a gondolatmenetet, de olvasmányos, irodalmi formában aláhúzzák a mondandókat. (PL Csapajev egyik fiatal dandárparancsnoka, Kutyakov vállalkozása — 244. 1.; Bljuhar seregének kitörése a fehérek gyűrűjéből ós 1500 kilométeres menetelése, — 112 — 117. 1. stb.) Érdekesek azok a részletek is, amelyek a hadművészeti oldaláról közelítik meg a harcokat. (Az ún. „lélektani támadások" visszaverése— 348. 1.; az ekkor először alkalmazott ló vontatású gépfegyverkocsi —• 368 — 369. 1.; a partizáncsapatok, az ellenség közötti propaganda hadászati jelentősége stb.) Feltétlenül a munka erényei közé tartozik a pártvezetés eseményeket irányító tevékenységének bemutatása. A pártvezetés valóságos katonai vezérkarrá alakult, ós a legjobb hadvezérek, politikai biztosok bevonásával ténylegesen állást tudtak foglalni a bonyolultabbnál bonyolultabb hadi kérdésekben is. A magyar nyelvű irodalomban újnak számít a Központi Bizottságon és a Főparancsnokságon belüli viták leírása (pl. a Gyenyikin elleni támadás irányának meghatározásakor — 364 — 365. 1.) ós az egyes vezető funkcionáriusok szerepének megvilágítása (Frunze, Ordzsonikidze, Kamenyev). Jól rajzolják meg a szerzők a hadszervező, szinte minden jelentősebb stratégiai elgondolás kidolgozásában résztvevő Lenin portréját. Nagy érdemük ugyanakkor, hogy nem esnek túlzásokba sem néptömegek, sem a vezetők, az egyes kiemelkedő egyéniségek szerepének értékelését illetően. Nem mondható el azonban mindez néhány ismert személyiség ábrázolásánál. Amíg remekül sikerült megmutatni a már említett Frunze, Ordzsonikidze, Kamenyev, Tuhaesevszkij és más hadvezérek szerepét, annyira egysíkú és gyakran homályos Sztálin, Buharin, Trockij tevékenységének értékelése. Nem érthető Trockij szerepe, ha őt csak úgy jellemezzük, mint aki elnéző az árulókkal szemben (29. 1.), támogatja az osztályidegen elemeket (82. 1.), „hajbókolt a burzsoá szakemberek, a cári hadsereg voit tisztjei, tábornokai és tengernagyai előtt . . ." (225. 1.), sőt egy oroszországi angol diplomata visszaemlékezése szerint „kimutatta azt az óhaját, hogy együtt akar működni a szövetségesekkel . . ." (29. 1.). A kérdésben kevésbé járatos olvasó méltán csodálkozhat azon, hogy az igen határozott Központi Bizottság, személy szerint Lenin is, miért hagyta, hogy a Köztársasági Forradalmi Katonai Tanács ólén 1920-ban is egy, csak negatív tulajdonságokkal rendelkező vezető álljon. Hasonló a helyzet Zinovjevvel is, aki Trockij mellett szinte minden esetben csak mint az opportunista, helytelen nézetek kidolgozója szerepel. Már csak azért is egy-