Századok – 1966

Vita - Siklós András: Megjegyzések Mód Aladár bírálatához 1257

1260 SIKLÓS ANDRÁS hogy a Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság sok nemzetiségű ország lesz-e vagy sem. Egyet lehet érteni úgy vélem — legalábbis a lényeget illetően — Tilkovszky Lorántnak a Kossuth Klubban rendezett vitaülésen elhangzott megállapításával, hogy a Tanácsköztársaság alapjában véve helyesen járt el, amikor „az intervenciósok ellenforradalmi, nacionalista támadásával szemben forradalmi, internacionalista elvek alapján védekezett". Nem árt továbbá megemlíteni, hogy egy ilyen, a nacionalizmusnak esetleg külsőségekben is engedményeket tevő politika, aligha lett volna összhangban a proletárforradalom gerincét, legfőbb bázisát jelentő osztálytudatos, osztályharcos szellemben felnőtt munkásság érzelmeivel és hangulatával. Bírálóim közül e kórdósben is nem Mód Aladár, hanem inkább Tilkovszky Lóránt álláspontja jár közelebb az igazsághoz, aki a vitaülésen joggal hívta fel a figyelmet arra, hogy a Tanácsköztársaságnak a nemzeti megnyilvánulásokhoz való viszonyát nem lehet helyesen megítélni annak figyelembe vétele nélkül, hogy azt megelőzően évtizedek óta „következetesen »nemzeti« alapon szálltak szembe a munkásmozgalom nemzetköziségével; hogy a nemzeti lobogót játszották ki a vörös zászló ellenében; hogy nemzeti színekbe burkolták a reakciós, népellenes politikát; hogy így vitték bele a népet a világháború szörnyű pusztulásába és szenvedésébe". Az osztályharcos szellemben és a nacionalizmus elleni harc jegyében felnőtt magyarországi munkásság 1919 tavaszán a nacionalista jelszavakkal való szembefordulást, az addig uralkodó nemzeti ideológiától való éles elhatárolódást igényelte. A proletárdiktatúra mai szemmel nézve talán egyoldalúnak tűnő, következetesen és hangsúlyozottan internacionalista állásfoglalásaiban ez az igény nyert megfogalmazást, összhangban azzal, hogy a magyar forradalom túllépve a forradalom kezdeti szakaszának demokratikus polgári-nemzeti keretein, szocialista forradalomba nőtt át és bekapcsolódott a kommunista eszmék, a proletárforradalmak egész Európát magával ragadni látszó nemzetközi áramába. Nem árt e bonyolult problémakör kapcsán végül emlékeztetni a forradalom fő hajtóerejét jelentő munkásság soknemzetiségű eredetére és összetételére. A magyarországi munkásmozgalomnak ez — ebben az időben — még messzemenően jellemző vonása volt. Vagyis, ha az imperializmussal való összeütközés következtében kialakuló sajátos helyzet 1919-ben lehetővé is tette egy szélesebb szövetség létrehozását, ugyan akkor az igen kedvezőnek látszó körülmények ellenére sem tagadhatók egy ilyen alapon létrehozandó szélesebb (sőt mint Mód Aladár írja, jóval szélesebb) szövetség korlátai, nehézségei, ellentmondásai. Mód Aladár az imperializmussal való összeütközésből fakadó sajátos helyzetet ott is leegyszerűsíti és egysíkúan fogja fel, ahol azt írja, hogy „ennek következtében 1919 tavaszán nagy mérvben adva volt a forradalom koalíciós keretekben való előrevitelének lehetősége". Mód Aladár itt is megfeledkezik az ellentétes tényezőkről. Mert ha egyrészről igaz is az, hogy az imperializmussal való összeütközés a koalíciós lehetőségeket kiszélesítette, másrészről aligha tagadható, hogy a kiéleződő nemzetközi helyzet, az antanttal való szembefordulás, egy új háború vállalása, ezt a lehetőséget egyben szűkítette is. Hisz többek közt éppen a háborús helyzet, az ellenforradalom veszélye, majd a fegyveres élet-halálharc megindulása követelte a hatalmon való osztozkodás helyett a hatalom kizárólagosságát, a koalíció lazasága helyett az erős és egységes központi vezetést, az országot addig bénító anarchikus állapotok helyett a fegyelem ós a rend megvalósulását. Mód Aladár már az Uj írásban közölt tanulmányában is fellépett a demokratikus forradalom és Károlyi Mihály szerepér ek pozitívabb értékelése mellett. Erre vonatkozó elgondolásait újabb vitacikkében részletesebben is kifejti. Mód Aladár követelése nyílt ajtókat dönget. Az általa javasolt konkrétumok jórésze ugyanis — így Károlyi balratolódása, törekvése a munkásosztállyal való szövetség szorosabbra fűzésére, az ellenforradalmi restaurációs törekvések elleni fellépése — az általam írt fejezetrészben is megtalálhatók (Magyarország története. II. 305., 306., 308. 1.). Horváth Zoltán bírálatára adott válaszomban, amely a Kritika 1965. évi 12. számában jelent meg, ezen túlmenően azt is megírtam, hogy amennyiben e téren még van további teendő, úgy annak elvégzése elől nem kívánok elzárkózni. Mód Aladár bírálatát nem fogadhatom el, mert azt a vázolt indokoknál fogva feleslegesnek és szükségtelennek érzem. De nem fogadhatom el bírálatát e kérdésben más oknál fogva sem. Aligha vonható ugyanis kétségbe, hogy amennyiben a felszabadulást követően e téren helytelen nézetek terjedtek el és rögződtek meg, úgy ebben Mód Aladár