Századok – 1966

Közlemények - Simonyi Henri: Visszaemlékezések 98

VISSZAEMLÉKEZÉSE К. 117 Rónai Zoltán, akinek a huga Kunfi Zsigmond felesége volt, a magyar munkásmozgalom derék katonája, de nem vezéregyénisége. Szegény emberek ügyvédje, akinél pénz ritkán állt a házhoz, s ha jött, csak csurrant, csöppent. A Tanácsköztársaság alatt az igazságügyi népbiztosok egyike. Sápadt, vértelen ember volt világéletében, most fehérebb a falnál. Sok év múlt el azóta, de mindig így látom magam előtt. — Az entente legyőzött bennünket — kezdte remegő hangon —, a csatát elveszítettük. Oktalan vérfürdőbe nem akarjuk belevinni a tömegeinket, ezért mondott le a tanácskormány. A szellemet azonban nem lehet megölni. El fog jönni még az idő, eljön egyszer majd újra a szociális forradalom nagy ideje. Most elbuktunk. A nyugati államoknak a proletáriátusa nem állott megfelelő erővel mellénk. A francia szakszervezetek tervezett nagy sztrájkjukat, amelynek most július 21-én kellett volna a mi érdekünkben kitömi, elhalasztották. Ekkor jött az entente ajánlata, hogy hajlandók Magyarországgal tárgyalni, de csak olyan Magyarországgal, amelynek az élén nem áll már a tanácskormány és nálunk nincsen már proletárdiktatúra. Most az elutasító magatartás a ro mán front eseményei után, ebben a szomorú órában nem lett volna igazi forradalmi magatartás, hanem a puccsisták módszereinek az alkalmazása. Egyhangúlag helyezkedtünk tehát arra az álláspontra, hogy a magyar tanácsköztársaság kormányának ott kell hagynia a helyét s öntudatos szocialisták és kommunisták módjára kell bevárni mindazt, ami be fog következni. Mikor Rónai Zoltán bejelentette, hogy a vörös hadsereg már nem tud védekezni az invázió ellen, egy hang közbekiáltotta: Papírgolyót gyártottak Csepelen! Egyszerre közbeszólások özöne szakította meg Rónai Zoltán beszédjét, s ö izgatottan felelte a közbekiáltásokra : — Könnyű itt most szavalni, hisz az én szerepem szomorú, hálátlan szerep. Nekem kell bevallani a csődót, a vereséget és azt, hogy az az uralom, amelybe mi a tömegeinket belevittük, vagy amibe nagyrészben bennünket vittek bele a tömegeink, megbukott! Csinálhattunk volna talán szebb és nagyszerűbb dolgokat is, sok szebbet és jobbat, de ehhez hozzáértőbb tömeg, fegyelmezettebb munkásgárda kellett volna. Rónai Zoltán befejezte beszédét. Bizonyára nem hitte, hogy nemcsak utolsó beszéde volt, hanem most utoljára is van hazájában. Pár nappal e beszéde után emigrált. Mikor a németek a második világháborúban bevonultak Brüsszelbe, az ott élő Rónai Zoltán nem tudott elmenekülni, a francia csendőrök a határon visszakergették. A brüsszeli városháza tetejéről levetette magát és szörnyet halt. Az emigráció éveiben mi 19-es emigránsok sokszor töprengtünk, vajon valóban a likvidálás volt-e az egyedüli megoldás, nem lett volna-e méltóbb egy végső heorikus kiállás, fegyverbe szólítani az egész népet, a dolgozók millióit. Ez a kérdés sokáig olt élt sokunk szívében Ekkor lépett a terembe Kun Béla, halotthalványan, remegve a nagy belső izgalomtól. Ahogy befejezte beszédét a kimerült Rónai Zoltán, Kun Béla fölment az emelvényre, most ö fog szólni munkás testvéreihez. Siri, néma, áhítatos, halálos csönd fogadta, s mondják, hogy a mellette állók még a szive dobogását is hallották! Megállt Kun Béla odafönn, körülnézett, nem szólalt meg mindjárt. Látszott, hogy a rutinos nagy népszónok szinte nem is tudja, hol kezdje, min kezdje beszédjét. Sokáig nem jött egyetlen szó az ajkára. Végre mégis kissé megkönnyebbedett és kezdett is már beszélni. Jobb szerette volna, mondotta, ha a magyar proletariátus a barikádokon harcol és ott esünk el a proletariátus ügyének a védelmében. Beszédje közben hirtelen elcsuklik, szavai zokogásba fúlnak. Az arcát kezébe temeti. Azt mondják, hogy a síró férfi gyenge embernek a benyomását teszi. Most aztán igazán nem! Egy igaz ember állt előttünk. Asszonyok, idősebb férfiak, régi elvtársak vele sírtak, siratták az elvesztett csatát, a proletár-hazát. Igen, mondotta aztán Kun Béla, amikor lassan kezdett magához térni, a diktatúra megbukott. Most majd jön egy átmenet és mi kommunisták ez átmeneti idő alatt félreállunk. Az osztályegységet azonban ha lehet, fönn fogjuk tartani. A diktatúra megbukott, de ebben az országban többé soha semmi más politikai alakulás nem lehet és nem is lesz állandó, mert nincs rá lehetőség, hogy itt a magyar munkásság a kormányzásban részt tudjon venni azok után, amik itt most történnek. Fölemelte szavát Kun Béla és így mondta: A magyar proletariátus, amelyik sokszor elégedetlen volt velünk, most sokkal elégedetlenebb lesz. De jön még idő, amikor újra kell kezdeni amagyar proletárforradalmat.