Századok – 1966

Tanulmányok - Jemnitz János: A Német Szociáldemokrata Párt erfurti programmjának megszületéséhez 1168

» AZ ERFURTI PROGRAM MEGSZÜLETÉSÉHEZ 1203 útmutató gondolatainak elhagyása vagy háttérbe szorítása amúgyis könnyen torzulásokra vezethetett, s a kezdetben árnyalati eltérések adott alkalommal már politikai ballépésekre, gyakorlati kudarcokra vezethettek. Erfurtnál és Erfurt másnapján a német pártban még csak kezdeti formában nyilvánultak meg azok a véleményeltérések, amelyek két évtized múltán lassanként a német pártot három irányzatra szabdalták. Erfurtban a pártvezetés magja mellett már megszólalt két másik hang is: egyfeló'l Vollmar, aki a kormánnyal szemben illúziókat tápláló reformizmust képviselte, másrészt beszéltek azok a „fiatalok", akik a türelmetlen, azonnali forradalmi módszerek igénybevételét kérték számon a párttól. S ez a két végletes szemlélet szinte végigkísérte a párt egész történetét. Az 1880-as években, a Kivételes Törvény idején azonban a likvidátor opportunizmus csakúgy mint Johann Most anarchizmusa felszínes kísérlet maradt, képviselői nem tudtak befolyást szerezni, a párttagságnak szinte egésze a pártvezetés körül tömörült, s így a párt egésze folytatta heroikusküzdelmét a „vasdiktátor" rendszere ellen. Az új körülmények, a legalitás viszonyai közé jutva, a tömegpárttá váló szociáldemokráciában a két szélsőség zászlót bontott, inikor az új párttaktikát kellett meghatározni, de az 1890-es évek elején újra a történelem süllyesztőjébe kerültek, anélkül, hogy a párt politikájára rá tudták volna ütni bélyegüket. Ez pedig nem utolsósorban annak volt tulajdonítható, hogy a hazai pártvezetőség Engelsszel karöltve helyesen válaszolta meg a kor problémáit, mikor a tömegkapcsolatok kiszélesítését, a parlamenti, alkotmányos szervekben végzendő munka fontosságát állapították meg. Miután a szélső balszárny meggyőződött arról, hogy egyedül még kevésbé tudja a forradalmat megvalósítani, a pártba visszatérve újra találkoztak a részkérdésekben, a „másnapi" teendőket illetően nézeteikben eltérő gondolkodású szocialisták. Egy évtizedre Erfurt valóban programot tudott adni, s a munkásmozgalom tapasztalatai szerint egy évtizednél hosszabb időre pedig nem igen tudtak programot alkotni egy kongresszuson. Az imperializmus térhódításával a párt belső egysége ismét felbomlott, s minthogy a pártvezetőség már nem tudott az új körülmények közepette olyan radikálisan forradalmi, s ugyanakkor a reáliákkal számotvető programot kidolgozni, miként Erfurtban, a pártban az ellentétek is kiéleződtek. Ekkor bebizonyosodott, hogy azok a hajszálrepedések, amelyeket Engels és a „fiatalok" jeleztek, mikor a parlamenti frakció opportunizmusára, parlamentarizmusára figyelmeztettek, ténylegesek voltak, s adott esetben rianásokká változhattak. A „fiatalok" 1891-ben néhány ilyen baljós jelből téves következtetéseket vontak le, s akkor követeltek forradalmi módszereket, amikor ehhez a történeti feltételek hiányoztak. Ily módon Bebelnek, Singernek, Liebknechtnek, a pártvezetőségnek, illetőleg a párt zömének volt igaza, amikor kettősen elhatárolta magát: mind a reformizmustól, mind a voluntarizmustól. Az 1900-as években a feltételek lassanként módosultak. Egyfelől tért nyert a reformizmus, másfelől világszerte forradalmak jelezték a politikai légkör átizzását, amit az ismétlődő háborúk, a háborús veszély krónikussá válása is alátámasztott. A munkásság egy része a régi taktika változatlan követését kívánta,142

másik része a forradalmi követeléseket telje-142

A következő évekre vonatkozóan Engels még 1895-ben is olyan történeti távlatot jósolt, amelyben ezek a taktikai irányelvek tökéletesen érvényesültek volna. A világos szó, a felvilágosítás erejében túlságosan is bíztak a kor szocialistái, miként a demokratikus feltételek, a parlament befolyását is túlértékelték. Az elkövetkező évtizedek fejlődése ezeket az értékeket devalválta a végrehajtó hatalom s az irracionális szenvedélyek 6 Századok 1966/6.