Századok – 1966

Tanulmányok - Jemnitz János: A Német Szociáldemokrata Párt erfurti programmjának megszületéséhez 1168

1176 JEMNITZ JÁNOS 4 tások alapján) nem lehet iskolás gyermekekként magoltatni; itt elkerülhetetlen a vita, sőt bizonyos veszekedés is, ez hasznos is az első időben."2

5 Mindebből kitűnik, hogy Engels a párton nem mindig a mi mai értelmezésünkben vett pártot értette, hanem szélesebben, mindenkit, aki a szocialista ügyet támogatta, a pártra szavazott. Ugyanekkor ezeket a megállapításait a „szűkebben" értelmezett, vagyis a tulajdonképpeni pártra is vonatkoztatta. így noha újfent megállapította, hogy ez az „új ellenzék" — amely három pártlapot is magáénak tudhatott — sokat hangoztatja a,,szabad véleménynyilvánítási jogot", közben rengeteget intrikál. Mégis — vagy ennek ellenére — Engels még számukra is kaput nyitott volna a pártban. Miként Sorgenek megjegyezte: igyekezni fog Bebelt és Liebknechtet rábeszélni, hogy ejtsék el kizárási terveiket, minthogy ez a módszer nem azt mozdítja elő, hogy egy akcióról, amely a pártra nézve ártalmas, bebizonyítsa annak káros voltát, hanem csak azt a vádat támasztja alá, hogy a párton belül szervezett ellenzék jött létre. A birodalomban létrejött legnagyobb párt nem létezhet anélkül, hogy azon belül kellő számban ne mutatkozzék mindenféle színárnyalat, s a diktatúrának még a látszatát is el kell kerülni."26 Engels Liebknechthez írott néhány nappal később kelt levelében megjegyezte, hogy még a kongresszus megtartása előtt szeretne vele találkozni. Mindjárt hozzáfűzte ennek indokát is: Liebknecht határozattervezetét ugyanis több pontban hibásnak vélte. Ezekre nézve mindjárt közölte is észrevételeit.27 Ezeken túlmenően azonban Engels Liebknechtnek is tudomására hozta a párt helyzetére vonatkozó általános megfigyeléseit. Hangsúlyozta, hogy a párthoz csatlakozott közel milliós tömeg (vagyis újfent a szélesebb értelmezés tűnik fel) a szocialista irodalmat csak alig-alig ismeri, tulajdonképpen nem is jellemzi más, mint a jószándék. Ezekután meglepő lenne, ha a szenvedélyek izzása nem ragadná el, amit néhány írástudó könnyen kihasználhat. Ha valamiben, akkor Engels ebben látott veszélyt. Nem a közeljövőre nézve. Mint megjegyezte: „ezen a kongresszuson ezekkel könnyen leszámoltok. De óvakodjatok attól, hogy a későbbi jövő nehézségeinek magjait most vessétek el. Ne teremtsetek magatoknak mártírokat, mutassátok meg, hogy nálatok szabad kritikai szellem uralkodik." Engels ugyan hozzáfűzi, nem zárja ki annak lehetőségét, hogy valakit el kell távolítani a pártból, de csak akkor, ha tettei nyilvánvalóan indokolják az illető árulását, vagy hitványságát tények bizonyítják.2

8 Engels véleményét nagyjából-egészében Bebel is osztotta. Igaz, a „fiatalok" őt érthetően jobban bosszantották, mint Engelst, aki 1890 tavaszán aggódott, mikor ezek május l-re általános sztrájkot hirdettek meg, nyár elején objektíven mérlegelte, hogy mi a „baloldaliak" jelene és jövője a pártban, augusztus végén már pontot tett egészen szerepükre, mint akikkel a pártvezetés véglegesen leszámolt, októberben, a hallei kongresszus után azonban ő is ingerültebben nyilatkozott, minthogy a „fiatalok" láthatólag változatlanul igényt tartottak a pártpolitika elvi alapjainak kijelöléséhez, amire tudásuk, rátermettségük és szerénységük egyaránt hiányzott.29 25

Marx—Engels : Szoesinyenyija. 37. köt. 26

Uo. 374. 1. 27

Uo. 376. 1. 28

Uo. 379. 1. 29

Uo. 382, 421. 1. — Érdekes, hogy a baloldali „fiatalok" vezetőinek egy része később jobboldali lett, mint Sehippel, Kampfmeier, H. Müller.