Századok – 1966

Történeti irodalom - Párducz Mihály: Die ethnischen Probleme der Hunnenzeit in Ungarn (Ism. Kőhegyi Mihály) 997

997 TÖRTÉNETI IRODALOM A nagy portugál kereskedőházakat családi kötelékek fűzték egybe, a fontos kereskedelmi helyeken családtagokat alkalmaztak ágensekként. Csak a nagybani üzletek érdekelték őket, ezek kihasználásában rendkívül rugalmasnak mutatkoztak. A portugál nagykereskedők tevékenysége annyiban hasonlított a genovai üzletemberekéhez, hogy nem érintette a termelés szektorát, de nem volt meg náluk az a specializáció a pénzügyek lebonyolításában, amely olasz társaikat jellemezte. José-Gentil da Silva a két kötet elé írt bevezető sorokban röviden érintette a portugál kereskedőtőke „stratégiáját", amelyről más, nagyobb tanulmányában bővebben írt. A szöveg rekonstruálása kiváló, az egyes levelek előtt rövid, francia nyelvű tartalmi összefoglalások találhatók, amelyek nagyban megkönnyítik használatukat. A III. kötet végén található névjegyzék szintén nélkülözhetetlen a kutató számára. WITTMAN TIBOR MIHÁLY PÁRDUCZ: DIE ETHNISCHEN PROBLEME DER HUNNENZEIT IN UNGARN (Budapest, Akadémiai Kiadó. 1963. 63. I., 12 tábla, 3 térkép) A MAGYARORSZÁGI HUNKOR ETNIKAI PROBLÉMÁI A hunok régészeti hagyatékának leválasztása a népvándorláskori leletek nagy tömbjéről csak alig három évtizede történt meg. Pósta Béla, Supka Géza, P. Rau ós T. Minajeva előmunkálatai után Alföldi András és Joachim Werner kísérelte meg a hunoknak tulajdonítható emlókanyag elhatárolását. E biztató kezdetet azonban nem követte ilyen irányban folytatott ásatás ós a probléma is más oldalról, a szarmata emlékek vizsgálatánál vetődött fel újra. A hunok társadalmi viszonyait feldolgozó, illetve azt nagyobb idő- és térbeli távlatokban is megvilágító tanulmányokon kíviil a Szegednagyszéksósi fejedelmi sírlelet közlése is megtörtónt, de a hun köznép régészeti hagyatékáról — egyetlen dolgozatot kivéve — alig esett szó. A régi szakirodalom legfőbb fogyatékossága az volt, hogy nem állott rendelüezósére hitelesen feltárt temető és telepanyag. Emiatt a szórványként kezelhető leleteket csak tipológiai módszerrel lehetett úgyahogy értékelni. Ë módszer korlátai természetesen szembetűnőek voltak a kutatás eme területén is. Bár kétségtelenül vannak a történelem folyamán olyan korszakok, amelyekben egy-egy tárgytípus használata többé-kevésbó egy népre korlátozódik, azonban a hunkor, bonyolult etnikai viszonyaival és nagyarányú kevertségével, nem tartozik e korszakok közé. Éppen ezért érezzük Párducz Mihály új módszert próbáló és ezideig közöletlen anyagot bemutató könyvét alapvető jelentőségűnek. A nagy kérdéskomplexumból a szerző csak egyetlen — de talán a leglényegesebb — kérdést, a koponyatorzítás szokását ragadja ki ós dolgozza fel. A Tiszántúlról 16, a Duna-Tisza közéről 9, a Dunántúlról 19, а környező államok (Jugoszlávia, Románia, Csehszlovákia) területéről 10 lelőhelyről ismeretes torzított koponya. Ebből a.statisztikából azt is meg lehet állapítani, hogy az ilyen jellegű anyag döntő többsége a mai Magyarország területén került elő. A tájegységeken belül ábécé rendben történő felsorolás azonban azzal a veszéllyel jár, hogy a Duna, illetve a Tisza mentén szomszédos, de szemben fekvő lelőhelyek egymástól távol kerülnek leírásra, pedig feltételezhető, hogy a Csongrád, illetve Szeged és Bátaszék körül csoportosuló lelőhelyek folyami átjárókat őrizteK. Ez a felismerés, amennyiben a későbbi kutatások igazolják, nem lehet közömbös a hunok letelepülése egészének szempontjából sem. Aligha lehet véletlen, hogy a Duna-Tisza közének torzított koponyás sírjai — a kunadacsit és a bizonytalan bajait kivéve — a Tisza mentén kerültek elő. A leletanyag legnehezebb kérdését kétségtelenül az egyes sírok, illetve temetők etnikai hovatartozásának megállapítása jelentette. Avar, gepida és gót (Ï) népesség mellett, a sírok irányításának, a sírbatétel módjának és a leletanyag figyelembevételével a szerző a hun köznép sorai közé tartozó sírokat is meghatározta. Különösen lényegesnek tartjuk azt a megállapítást, liogy eddig kósőszarmatának tartott csoportok (pl. a Bajmokmóralialmi) valóban szarmaták (alánok?), de a hunokkal együtt jönnek be. A korábbi szarmata néphullámok pedig (jazigok, roxalánok?) őslakosságként találják meg helyüket a hun birodalom keretében. A hunkori etnikum kérdését tehát nem lehetett a szarmatakor III. periódusának bizonyosfokú újraértékelése nélkül megoldani. Párducz Mihály könyve lényeges előrelépést jelent hunkori régészetünkben. A korszak rendkívül vegyes népi csoportjainak emlékanyaga és temetkezési szokásai 19 Századok 1966/4-5