Századok – 1966

Történeti irodalom - Clausewitz; Carl von: A háborúról (Ism. Perjés Géza) 990

994 TÖRTÉNETI IRODALOM Ezt elkerülni csakis rendkívül önmérséklő, fegyelmezett, a háború „absztrakt" fogalmát tényleg csak „iránypontként" felhasználó, a történeti tényeket pedig elmélyülten vizsgáló magatartás mellett lehetett volna. Ezek lehettek volna a fékek, amelyek megakadályozhatták volna, hogy koncepciója túlzásba forduljon, önmaga ellentétévé váljék. Sajnos, a fékek nem működtek kielégítően és úgy látszik erre csak a „Nachricht" megírása után döbbent rá. A józan, megbízható vágányokról való kisiklás körülményei és okai minden esetben kitapinthatók. Egyrészt a filozófiai igény, amely a felállított rendszert és benne az abszolút háború fogalmát érvényre akarja juttatni: írás közben elragadta a filozófus hév és gondolatai ellenőrizhetetlen, a valóság gravitációs erőinek vonzása alól kiszabadult pályára tévedtek. A másik ok: háborús élményei, amelyek nyomán ugyan a háború lélektana szempontjából igen fontos megállapításokhoz jutott, de ezek a megállapítások, ha a maguk helyén alapvetőek is, a háború egésze szempontjából túlzott jelentőséget kaptak, bizonyos fokig az objektív körülmények fölé emelkedtek és a háborút elszubjektivizálták. Mint a harmadik s talán leglényegesebb körülményt kell megemlíteni a kortárs ámulatát a forradalmi és a napoleoni hadviselés eredményei felett: amint művében ehhez a ponthoz ér, szinte szárnyakat kap tolla és nem egyszer alapkoncepciójával kereken ellenkező sorokat szánt a papírra. Végül pedig nagyban hozzájárult műve egyensúlyának felborításához a történeti anyag elégtelen ismerete és módszertanilag helytelen kezelése, bár ebben a vonatkozásban feltótlenül mentségéül szolgál, hogy az ő idejében a forrásanyag hozzáférhetetlenebb, a feldolgozások száma pedig lényegesen kevesebb volt, mint napjainkban, azonkívül a kor egész történetírását az idealista módszer jellemezte. Továbbá arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az ő korában a gazdaság- és népesedóstörténeti, valamint történeti statisztikai kutatások úgyszólván teljesen hiányoztak, s így alig volt lehetőség a hadviselés anyagi alapjainak feltárására, ami pedig a legfőbb ellensúlya lehetett volna gondolatai elszabadulásának. Művében a filozófiai igény és a kortárs ámulata nem egyszer kölcsönhatásba került és felerősítette egymást: a háború elvont fogalmát kidolgozó filozófus örömmel tapasztalta, hogy kategóriája nem is annyira elvont, hiszen a francia forradalom realizálta, vagy legalábbis igen közel hozta hozzá a valóságos háborút, a kortárs pedig csak úgy tud magyarázatot találni az új jelenségekre, hogy eredetük valamiképpen mégis csak a háború filozófiai fogalmában van. A valóságos háború egyáltalán nem olyan, mint a háború filozófiai fogalma szerint lennie kellene — írja egy helyen —, „ós már kételyünk támadhatott aziránt, hogy abszolút tökéletes lényéről alkotott elképzeléseinknek bármilyen valóságórtéke is legyen, ha nem napjainkban láttuk volna a valódi háborút ebben az abszolút alakjában színre lépni. A francia forradalom rövid bevezetése után a kíméletlen Bonaparte gyorsan erre a szintre emelte. Alatta megszakítás nélkül tartott az előnyomulás egészen az ellenség teljes leveréséig és majdnem ilyen gyorsan következtek be a visszacsapások is. Nem természetes és szükséges tehát, hogy visszavezessen bennünket ez a jelenség a háború eredeti fogalmához a maga összes szigorú követelményeivel?" A kortárs csodálkozása és a filozófus absztraháló törekvése kezet nyújtanak egymásnak: a napoleoni háborúk „megkönnyítették számunkra, hogy belőlük az új, az abszolút háború fogalmát a maga romboló energiáival absztrahálhassuk". De, ha ez így van, ha az új hadviselés megközelíti, sőt kiteljesíti a háború abszolút fogalmát, akkor nyilvánvaló, hogy a napoleoni háborúk tölóletesebbek, mint a régiek, s most már csak indulat, hangsúlyozás és történeti tájékozottság dolga, hogy mennyire tartsuk a régi háborúkat tökéletleneknek. Sajnos, sok olyan kijelentés található Clausewitznél, amelyekben elítéli, kimondott lenézéssel kezeli a régebbi háborúkat. Művének alapkoncepcióját nem értő, hiányos történeti tudással rendelkező követői éppen ezeket a kisiklásokat vették alapul, ezekre építették fel a hadtörténeti kutatás egész módszertanát. Épp ezért problematikusnak tartjuk a nyugat-német katonai irodalom állásfoglalását, amely szerint Clausewitz műve teljes egészében elfogadható. Nohn német hadtörténész részben Delbrück-kel, részben Liddel Harttal vitatkozva, szinte már azokat az aggályokat sem tartja említésreméltónak, amelyek pedig magában Clausewitzben is felmerültek a „Nachricht" megírásakor. Szem elől tévesztve Clausewitznek a kétfajta háborúról írt sorait, tulajdonképpen csak a teljes megsemmisítésre törő, az abszolút háborút megközelítő háborút tartja valódi háborúnak. Ezt írja a gyenge motívumok által vezérelt háborúkról: „Nos, a kérdés egyik oldalról az, hogy nevén nevezik-e ezt a háborút, másrészt, hogy egyáltalán igényt tarthat-e az összetűzés arra, hogy háborúnak nevezzék. (Der unzeitmässige Clausewitz. Beiheft 5 der Wehrwiss. Hundschau 1956.) A punctum saliens azonban éppen itt van : azt, hogy egy háború valódi háború-e, vagy nem, igen nehéz lenne eldönteni magukból a háborús cselekményekből. Ilyen alapon például az első világháború állásharcait, amelyekben hosszú időn keresztül szóba sem jöhetett az ellenség megsemmisítésőre indított döntő akció, alig nevezhetnék valódi háborúnak. Egyébként