Századok – 1966

Történeti irodalom - Clausewitz; Carl von: A háborúról (Ism. Perjés Géza) 990

995 TÖRTÉNETI IRODALOM ez a gondolkozás vezetett ahhoz is, hogy a XVII. század végi és a XVIII. századi háborúkat, amelyekben döntő csatára oly ritkán került sor, „kabinett háborúnak", „királyi társasjátéknak" stb. nevezzék. A kérdésre választ csakis a társadalmi-politikai összkeret részletes elemzése adhat, valahogyan úgy, ahogyan azt maga Clausewitz is gondolta, de amire az б idejében, a történettudomány akkori állapotában érthető módon nem kerülhetett sor. Itt kell válaszolnunk arra a marxista oldalról felmerült bírálatra is, amely idealistának minősíti Clausewitz módszerét. Monoszlay Gyulának a magyar kiadáshoz írt bevezetőjében olvashatjuk ezeket a sorokat: „A háború fogalmának meghatározásánál nem a valóságból, hanem fordítva, az eszmei, az abszolút háború fogalmából indul ki. Ehhez az erőszak alkalmazásában végletekre törő ideális háborúhoz viszonyítja a valóságot, és a valóságos háborúkban több-kevesebb teljességgel meg is találja az abszolút háború vonásait. E szemlélet gyökere nyilvánvalóan a hegeli filozófiába nyúlik, amely szerint a valóság az abszolút eszme megnyilatkozása, degradációja csupán." Véleményünk szerint túlzó ez a bírálat. Kétségtelen ugyan, hogy Clausewitz több alkalommal is idealista vizekre téved, de láthattuk, hogy ennek oka nem annyira egy kiforrott idealista világnézet, hanem sokkal inkább az, hogy személyes élményei és filozofikus hajlamai túlságosan messze ragadták. Egyébként alapkoncepciója dialektikus, abban pedig, hogy a háborút társadalmi jelenségnek fogta fel, alapvetően materialista. Másként érthetetlen lenne, hogy Marx, Engels és Lenin miért értékelték oly nagyra müvét. Ajánlhatja-e ezek után a hadtörténész-recenzens történész olvasóinak a mű tanulmányozását ? Ha a katonák ennyire félreértették, nem fenyegeti-e még jobban ez a veszély a katonai szakmában laikus történészeket? Ügy érezzük azonban, hogy a történészek jobban fel vannak vértezve ezzel a veszéllyel szemben. Egyrészt a történeti tévedéseket hamar felismerhetik, másrészt a mű 1. fejezetében vázolt helyes alapkoncepció átértése és állandó szem előtt tartása sokkal könnyebb a háború társadalmi és politikai oldalai iránt érdeklődő történész számára, mint a háború katonai célja — ti. az ellenség megsemmisítése — felé fordult katona számára. Hogy ez a feltételezés nem alaptalan, annak legfőbb bizonyítéka az a tény, hogy Clausewitz mondanivalóját a múltban sem a katonák, hanem a marxizmusnak a társadalom törvényszerűségeit kutató klasszikusai értették meg igazán. Három szempontból láthatja hasznát a történész Clausewitz tanulmányozásának. Először is fogalmat alkothat magának a háború egészen különleges, semmilyen más emberi tevékenységben nem tapasztalható légköréről, és érzékelni tudja a lélektani és morális tényezők rendkívüli fontosságát. Másodszor a háború legalapvetőbb és legáltalánosabb törvényszerűségeit tekintheti át, és miközben a szerző dialektikus gondolatmenetét követve csodálatos gondolati magasságokat és mélységeket vándorol be, a katonai szakma mesterségbeli részéből is megtanul annyit, amennyi történész szakmájának műveléséhez elengedhetetlen. Bár a könyv ilyen szempontból természetesen а XIX. század eleji viszonyokat tükrözi, mégis éppen filozófikus tárgyalásmódjából következően az olvasó megismerheti a taktikának, a stratégiának, a vezetésnek és a harctéri szolgálatnak minden időkben érvényes alapelveit. Végül, minden tévedése mellett is, a mű alapvető mondanivalója mégis csak az, hogy a háború társadalmi jelenség s ennek tudatosítása a történész számára sohasem haszontalan. Clausewitz művének ez a második magyar fordítása. Az első fordítás, amely Hazai Samu munkája, rendkívül nehézkes, sokszor magyartalan, általában véve pedig szinte élvezhetetlen. Ezzel szemben a jelen fordítás gördülékeny, magyaros, stiláris szempontból szinte kifogástalan. Mégsem mondható szerencsésnek, s ez érzésünk szerint nem a fordító, Réczey Ferenc hibája. Űgy tűnik, hogy a fordítás több lektori és szerkesztői beavatkozás után kapta meg végleges alakját, s ezek a beavatkozások nem voltak mindig szerencsések. Gyanúnk az, hogy a jó magyar hangzás ós a gördülékenység érdekében főleg a stílus-szerkesztő ceruzája fogott igen vastagon és sok esetben lényegbevágó, Clausewitz felfogását eltorzító, a könyv megértését megnehezítő változtatást hajtott végre a szövegen. Egy ilyen rövid recenzió keretei között lehetetlenség teljes hiba-jegyzéket nyújtani, ezért inkább a fordításban elkövetett hibák tendenciáját próbáljuk néhány példa alapján érzékeltetni. (A fordítás hibáival foglalkozom „Clausewitz magyar fordítása" c. bírálatomban, HK 1966/1. 104 — 132. 1.) Clausewitz művének fő erőssége a filozófiai terminusok igen következetes használata, általában a rendkívül pontos fogalmazás. Sajnos a fordítás fellazította a fogalmi apparátus zártságát és ennek következtében magát az alapkoncepciót sem adja vissza adekvátan. A fordítás sokszor elmossa a clausewitzi módszerben annyira fontos fogalmi és valóságos háború különbségét. A „fogalom" (Begriff) fordítása egyszer „fogalmazás", másszor „alapfogalom", megint máskor „elméleti cél". A fordításban — talán attól