Századok – 1965

Tanulmányok - Mérei Gyula: A nyugat-európai tőkés integrációs törekvések politikai és gazdasági háttere 721

I S3 0i 21 A NYUGAT-EURÓPAI INTEGRÁCIÓS TÖREKVÉSEK HÁTTERE 731 koroljanak az elmaradott országokra.3

5

Ez a nyomás, mint Brazília példája is mutatta a közelmúltban, egyes országok esetében gazdasági és politikai zűrzavart eredményezhet, és ennek következtében azt, hogy az illető állam az adott esetben ismét amerikai befolyás alá kerül. Az elmaradott országok, más kifejezéssel a „fejlődő országok" gazdasági önállósodását kétségtelenül segíti a Nyugattól kapott anyagi és más természetű támogatás. Ennek az objektív hatásnak azonban semmi köze sincs a nyugatiak profitszerzési és újkolonialista törekvéseihez, amelyek elválaszthatatlanul hozzátapadnak a támogatáshoz és annak igazi okai. Sőt: a fejlődő országok gazdasági előrehaladásának folyamata a nyugatiak szándékai és akarata ellenére megy végbe azáltal, hogy a támogatást felhasználó kormányok saját országuk és vezető osztályaik érdekében i iparkodnak a segítséget, legalább részben, saját gazdasági fejlesztésük előbbrevitelére hasznosítani. Ez utóbbi törekvésnek is eredménye a növekvő önálló-1 sodás, mint emez osztályok önállósodási törekvéseinek, eme folyamat szubjektív mozgatójának is egyik következménye. A nyugat-európai tőkés integrációs törekvések politikai indokai közül még kettő vár tisztázásra. Az egyik az, hogy Nyugat-Európa tőkés államai i valóban rászorultak-e talpraállásukhoz az amerikai segélyre és az integrációra. > A másik, hogy miért vállalta az Egyesült Államok a segítőnek és a nyugati í típusú integrációs törekvések szószólójának, ösztönzőjének a szerepét. A Szovjetunió és az európai népi demokráciák példája megmutatta, hogy j a háborús pusztítások kártételeit bármely állam a maga erejéből is helyref hozhatja, ha olyan társadalmi rendszere van, amelyet a tömegek magukénak vallanak, amely a tömegek uralmát valósítja meg és az ő érdekeiket szolgálja. A tőkések azonban nem voltak hajlandók vállalni az önerőből történő újjáépítéssel járó áldozatokat és a rekonstrukció terhének oroszlánrészét a tömegekre óhajtották hárítani. Ezenkívül a tőkések iparáganként, vállalatonként, vagy vállalatcsoportonként elaprózott tőkeereje egyéni, tőkés célokat tartott szem előtt, és bármekkora is önmagában véve, egyenként mégsem elég arra, hogy az újjáépítést el tudja végezni. Az újjáépítés jóval nagyobbat, az egész nemzetgazdaság minden erőforrásának összpontosítását, tervszerű, központilag irányított felhasználását igényelte volna, az egyéni vagy csoportérdekeknek az egész nemzet érdekei alá rendelését, feltéve, hogy saját erőből kívánták volna végrehajtani az újjáépítést. Ilyen fokú erőösszpontosítás azonban csak szocialista tulajdonviszonyok uralma mellett érhető el. Ezek hiányában valóban nem volt más hátra, mint gazdagabb, erősebb tőkés partnerek segítségét kérni és — ami ezzel együtt jár — belenyugodni azok politikai és gazdasági vezető szerepébe. Az európai tőkés hatalmak politikai uralmuk megóvása és gazdasági talpraállásuk érdekében kérték tehát az Egyesült Államok politikai, gazdasági és katonai segítségét. Az Egyesült Államok maga is szorgalmazta az európai integrációt, sőt jobban magáévá tette, mint számos európai állam. Amerika háború utáni politikája „az Egyesült Államok kormányának aktív és gyakran nagyvonalú beavatkozásához vezetett az európai integrációs folyamatba, amelyet az európai népek a közbeeső időben, különféle föderalista törekvések ösztönzésére. . . önként kezdeményeztek". A Marshall-segély anyagi alapot kívánt nyújtani 35

Üj jelenségek a monopoltőke „integrációjában". Béke és szocializmus, 1962. 7. sz. 39. 1. és Jacques Kahn: Le Marché commun et l'économie française. Cahiers du Communisme, 1963. 1 — 2. sz. 42. 1.