Századok – 1965

Krónika - Beszámoló Barta István doktori disszertációjának vitájáról (Stier M.; Szász Z.) 650

652 KRÓNIKA irányító klikken belül, a vagyontalan táblabíró megyei karrierjének a végét jelentette' Az elviselhetetlen légkörből 1832 őszén barátai segítségével néhány meg nem jelenő főrend megbízottjaként a megnyíló országgyűlésre távozott. „Kossuth Zemplénből való távozása mégsem bukás volt, hanem a magyar történet legjelentősebb politikai pályafutásának a kiindulópontja. A megyei harcok iskoláját kijárt Kossuth Pozsonyban országos szinten válhatott részesévé a polgári fejlődés lehetőségei megteremtéséért megindult harcnak." A haladó párt legjobbjainak, Wesselényinek, Kölcseynek, Bezerédynek barátsága segíti őt az országgyűlés első hónapjaiban, hogy a tennivalók egésze fölött áttekintést nyerve, egyéni fejlődésében elérjen arra a szintre, amelyen a polgári átalakulás élcsapata, az országgyűlési haladó ellenzék vezérkara áll. Ekkor írt, töredékében fennmaradt — s Barta István által felfedezett — kézirata arról tanúskodik, hogy ekkorra már Kossuth a feudális társadalom cles bírálatán keresztül eljut a kiváltságok minden fajtájától mentes polgári egyenlőség követeléséig, sőt a megvalósítandó polgári társadalmat sem tekinti a fejlődés betetőződésének, az úrbéri viszonyok megszüntetését pedig a kötelező örökváltsággal véli megvalósíthatónak. Ez az utóbbi olyan követelés, amely a jakobinusok óta nem hangzott el magyar földön. Kossuth ezzel a munkájával az élre ugrott, fejlődése elérte, sőt egyes kérdésekben meg is haladta a reformerek akkori legjobbjainak szintjét. A disszertáció negyedik fejezete — Az ,1831. évi pesti koleramozgalom — azokra az erőkre irányítja a figyelmet, amelyek a birtokos nemesi rétegben jelentkező liberális ideológia kibontakozásával egyidőben, a reformmozgalom bölcsőjénél jelezték már, hogy a feudalizmus lerombolásának van radikálisabb útja is, mint az, amelyre a liberális nemesség készült sok fenntartással és vonakodással rálépni. Szerző az 1831. július 17-i pesti megmozdulás tényeit behelyezi a polgári forradalom felé haladó fejlődés folyamatába, megkeresi helyét, összefüggéseit a bomló feudalizmus társadalmának egyéb, az adott időpontban érvényesülő jelenségei sorában. Gazdag forrásanyag kimerítő, részletes elemzése után állapítja meg Barta István, hogy „nem a vak véletlen szülötte volt e mozgalom: forradalmi talajból nőtt ki, forradalmi példák hatottak rá, s mindent összevéve az értelmiségi radikalizmus és a nagyvárosi munkásság politikai erőként való együttes jelentkezése volt, korai láncszeme a magyar polgári forradalom felé haladó fejlődésnek". Az utolsó fejezet — Paraszti rádormozgalom a Felvidéken 1834 — 35-ben — egy konkrét eset kapcsán az átalakulás kulcskérdését jelentő parasztprobléma mélységeibe világít be. Keretét annak a széleskörű elvándorlási mozgalomnak a részletei alkotják, amelynek során 1834-ben és 1835-ben néhány északnyugati megye — Pozsony, Nyitra, Trencsén, Bars — parasztságából jelentős csoportok kerekedtek fel és vándoroltak Magyarország déli megyéibe. A fejezet igazi mondanivalóját az a részlet hordozza, amelyben Barta István a mozgalom valódi okait kutatja. Az 1828. évi országos összeírás anyagának részletes elemzése alapján kimutatja egyrészt azt, hogy azok a vidékek, amelyekről az elvándorlás történt, az ország legszegényebb vidékei, amelyeken a túlszaporodás, a földek kimerülése, az állami és földesúri kizsákmányolás országos viszonylatban is a legnagyobb, másrészt azt, hogy a déli megyék, ahová a kivándorlók igyekeznek, a népsűrűség, a földbőség, a földek termékenysége, az állami és földesúri terhek szempontjából messze a legelőnyösebb helyzetben vannak az országban. A mozgalom indítékait tehát nem véletlenek képezték, hanem azok a végnapjait élő feudális társadalom viszonyaiból táplálkoztak. A fejezet befejező része a Bánátba levándorolt paraszti tömegek további sorsával foglalkozik. A déli megyékben valóban lett volna üres jobbágytelek a jövevények megtelepítésére, ezeknek nagyrésze azonban nem rendelkezett a gazdálkodás megindításához szükséges anyagi erővel, az állam, a megye, a földesúr pedig nem tudta és nem is akarta megtalálni a módját annak, hogy munkaeszközökhöz juttassa őket. „Vándorlásuk, liányódásuk szomorú története nagy tanulságokat rejtett magában azok számára, akik a kiutat keresték a feudalizmus zsákutcájából. A kortársak legjobbjaiban ez az esemény is elősegítette annak az igazságnak a felismerését, hogy a parasztkérdés a válságban levő társadalom kulcskérdése, s hogy ezt nem a feudális, elnyomó államapparátus látszatintézkedései segítségével, hanem az ellene folytatott harcban, a parasztság forradalmi erejére támaszkodva, a feudalizmus egész rendszerének megdöntésével lehet csak megoldani." Révész Imre akadémikus személyes visszaemlékezéssel vezette be opponensi véleményét. „Innen-onnan már három évtizede lesz — mondotta —, hogy egy fiatal, kezdő történésznek nem egészen száz lapnyi filozófiai doktori értekezéséről recenziót közöltem egy azóta megszűnt folyóiratban ... A dolgozatról az volt a véleményem, hogy »nem mindennapi tanultságról és összefoglaló erőről tanúskodik« . . . Nem közönséges szeren-