Századok – 1965
Folyóiratszemle - Külföldi folyóiratok - 303
316 FOLYÓIRATSZEMLE 316 óvakodni kell az olyan megállapításoktól, amelyek szerint a XIV. és XV. századra a XIII. századdal ellentétben jellemző a gazdasági fejlődés. A XIII. századi Anglia kitűnő példája a fentebb jelzett demográfiai és fogyasztási válság akut szakaszának. — H. F. KEARNEY: Puritanizmus, kapitalizmus és a természettudományos forradalom c. cikkében (81 —101. 1.) historiográfiai kritikai áttekintést nyújt a kérdés modern feldolgozásairól, ismertetve H. Butterfield, A. Koestler, A. Koyré, A. C. Crombie, M. Clagett és főképpen Christopher Hill nézeteit. Saját álláspontja tanulmányának két végkövetkeztetésében domborodik ki. Az szerinte bizonyítást nyert, hogy a puritanizmus és a természettudomány között nem egyszerű kapcsolatról, összefüggésről van szó. Lehetségesnek tartja, hogy az egyházi hatóságok irányában kibontakozó, a korábbinál kritikusabb magatartás olyan közhangulatot teremtett, amely bizonyos embereket a természettudomány dogmáinak felülvizsgálására késztetett. Feltehető, hogy a protestáns reformációval egyidőben azzal versengő más vallásos mozgalom is létezett, a XVI. század folyamán kibontakozott s a századfordulón mind katolikus, mind református neves embereket — pl. Lipsius-t, vagy Montaigne-t — állított maga mellé. S talán e mozgalom támogatóivá váltak olyan tudósok is, mint Galilei, Kepler, sőt Bacon is. A cambridgei platonisták, R. Boyle, I. Newton vallásos nézetei is e hagyományhoz vezethetők vissza. Ha összefüggéseket keresünk a reformáció és a természettudományos forradalom közt, talán e nagyobb, szélesebb reformáció számbavételével jobban megközelíthetjük. A szerző másik lényeges következtetése szerint nem volt közvetlen kapcsolat a gazdasági és természettudományos fejlődés között. Nincs elég adat ahhoz, hogy általánosításokat meg lehessen e téren kockáztatni. S rendkívül lényegesnek tartja, hogy a természettudomány forradalmát európai s ne sajátos angliai jelenségnek tekintsék a kutatók, amiáltal a társadalom és a művészet tudományhoz való viszonyát is tágabb, európaibb s ezáltal kritikusabb szemszögből vizsgálhatják. — J. STEINBERG: A császár flottája és a német társadalom c. írása (102 — 110. 1.) csupán egy megfelelő, alkalmas részlettéma — mint a szerző megállapítja — a német nemzetállam egész problematikájának újjáértékeléséhez. A II. Vilmos-korabeli tengeri expanzió vizsgálata ugyanis számos általános kérdést is felvet: milyen összefüggés volt a németországi liberális hagyomány és a hatalom koncepciója között ? Melyek a XIX. századi német burzsoázia politikai tapasztalatainak lényeges vonásai? Hogyan és milyen előfeltételekből kiindulva tanították meg e burzsoáziát a társadalom és a nemzetközi viszonyok ismeretére, szemléletére? Mindezek a kérdések azért kerülnek felszínre, mert a szerző kutatásai alapján arra a következtetésre jutott, hogy a császári flotta a liberális, nemzeti öntudattal eltelt középosztály alkotása volt, s ezt a réteget nem lehet teljesen a porosz militarizmussal azonosítani. A katonaság és a flotta között szemléletmódban és összetételében ellentétek mutatkoztak. S nem csupán nyílt ellenségeskedő magatartás jellemezte egymás közti viszonyukat, hanem — a szerző szerint — jelentős volt a véleménykülönbség közöttük a német külpolitika lehetőségeire, vonalvezetésére nézve is. Azt is figyelembe kell venni, hogy Németország akkor építette ki flottáját, amikor a tengeri erők kibővítése, erősítése világmozgalommá szélesedett és Németország ipari potenciálja tette lehetővé, hogy e versenyben részt vegyen. — H. LABOUR MONTHLY 1964. aug. sz. -R. PAGE ARNOT: A háború kirobbanása 1914-ben (369 — 374. 1.) c. cikkében hangsúlyozza, hogy az 1904 — 1914-es évtizednek tulajdonképpen a felszín alatt ez volt a legfontosabb kérdése, amire a szocialisták adták meg a háború előtt az igazán helyes választ. Az imperialista, gyarmati háború ellenében a munkásságnak kellett fellépnie, s ezt a szocialisták vállalták is. Page Arnot szerint a nagy meglepetés 1914-ben éppen ezért nem a háború kirobbanása maga volt, hiszen erre azt megelőzően sokszor figyelmeztettek, „hanem az a tény, hogy a szocializmus vezetői nem álltak annak ellen". A szerző a jelenség okát a II. Internacionáléban eluralkodó opportunizmusban jelöli meg. — R. P. DUTT: Ötven évvel azután (337 — 353.1.). Elsősorban a háborúból adódó tanulságok leszűrését sürgeti. Ehelyütt a szerző rámutat az „erőpolitika", a „hatalmi egyensúly" korabeli elképzeléseinek csődjére. Hangsúlyozza, hogy a szocialista munkásmozgalom mindig fellépett a háborús hisztéria ellen, miközben a szocialisták jól látták egy ilyen háború lehetőségét, s egy pillanatra sem engedték megtéveszteni magukat felszíni jelenségektől, amelyek tartós békére látszottak kedvező perspektívát nyitni. Dutt e vonatkozásban egyaránt hivatkozik Engelsnek a Neue Zeit 1892-es évfolyamában megjelenő írására, valamint a Vorwärtsben 1893-ban megjelent Engels-cikkre, amelyben a leszerelés lehetőségeit vizsgálja. Dutt rávilágít az. imperialista szövetségi rendszerek kialakulására, a háborús célokra, amelyek olykor még hosszú évtizedekkel később is