Századok – 1965
Tanulmányok - Pándi Ilona: A magyar „középosztály” kérdéséhez 132
148 PÄNDI ILONA volt közös életstílusuk, melynek gyökerei visszanyúltak még a dualizmus korszakába, s mely dzsentri jellegű volt még akkor is, amikor a dzsentri mint szociális réteg már nem volt jelentős. Hagyományos volt az a szellemi-erkölcsi arculat, melynek feudális jellegét éppen a sajátos magyar fejlődés adta meg, az a tény, hogy a polgári progresszió erőtlen volt, s a munkásosztály forradalma elbukott. Hagyományos volt a nacionalizmus, mely a nemzetiségeket elnyomó úri Magyarország hagyatéka volt, s Trianon után gyűlölködő, revánsháborút előkészítő sovinizmussá torzult. S hagyományos volt az antiszemitizmus is, amelyet felfokozott a konkurrenciaharc, s amely a „fajvédelem" jelszavával „korszerűsödött". Mindez párosult az antikommunizmus jelszavával; a forradalomtól való félelem is a fasizmus bázisává, kiszolgálójává, illetve megvalósítójává tette ezt a réteget. Ha azonban abból indulunk ki, hogy a „középosztály" nem valamiféle egységes társadalmi osztály, akkor állásfoglalásának megítélésénél sem foghatjuk fel egységes egészként. Mg a felső kategóriáinál, melyek lényegében az uralkodó osztályokhoz tartoztak, a dolgozó néppel való szembenállás belső osztályérdekből fakadt, alsó kategóriáinál, kispolgári és értelmiségi elemeinél már másként áll a kérdés. Ezek helyzetéből egyáltalában nem következett a munkásosztállyal és parasztsággal való kibékíthetetlen ellentét, ahogyan 1919 tavaszán ez ki is derült. Tudvalevő, hogy akkor nemzeti érdekei, a forradalom békés lehetősége, a munkásosztály harcának lendülete magával tudta ragadni jelentős részét. Csak az erőviszonyok megváltozása fordította azután szembe a munkásosztállyal, — mely ugyan már 1919 nyarán elkezdődött —, csak a forradalom veresége kapcsolta őket össze a nemzet érdekeit eláruló uralkodó osztályokkal. Állásfoglalásuknál természetesen figyelembe kell vennünk olyan fontos momentumot is, mint azt az általános politikai légkört, melyben éltek és működtek, s mely ellen lázadni a munkásosztályon kivül csak az értelmiség legkiválóbbjai mertek. A választások idején nyilatkozott meg ez különösen élesen. A nyílt szavazásos rendszerben, de még az ajánláshoz kötött titkos szavazású helyeken is, olyan presszió volt, amely eleve meghatározta állásfoglalásukat. Egyik képviselő a nemzetgyűlésben erről a következőt mondotta: „Milyen presszió van? Van hivatali presszió, társadalmi presszió, gazdasági presszió és van terror presszió. (Úgy van! Ugy van ! a baloldalon.) A hivatali presszió, kevés kivétellel, gyakoroltatik minden közhivatalnokkal szemben, még ma is. (Ellentmondások jobb felől.) Velem szemben ne lépjenek a tagadás terére, mert én vagy 20—25 választási mozgalom vezetésében vettem részt, ellenzéki oldalról, és kevés a gyóntató, aki olyan felháborító titkokat hallott volna gyóntatószékben, mint aminőket nekem mondtak szerencsétlen üldözött, meggyőződésük megtagadására kényszerített egyének. (Igaz ! Ügy van ! Taps a baloldalon.) Beszéltem gimnáziumi tanárral — a gimnáziumi tanárt pedig talán tartják az értelmiség és a jellem azon fokán lévőnek, hogy az országra nézve ne legyen veszedelmes az, ha az ő szavazata szabadon érvényesülhet —, aki azt mondotta: Uram, mit csináljak? Teljes meggyőződésem szerint ellenzéki ember vagyok, de áthelyezéssel fenyegetnek — természetesen négyszemközt —, ha a meggyőződésem követem. Én azt ajánlottam neki, hogy ne szavazzon. — Ezzel sem elégednek meg — mondotta —, követelik tőlem, hogy meggyőződésem ellenére a kormánypárti jelöltre szavazzak."64 64 Közli: Karsai Elek: A budai Sándor palotában történt. Bpest. 1963. 141. 1.
