Századok – 1965

Tanulmányok - Pándi Ilona: A magyar „középosztály” kérdéséhez 132

A MAGYAR „KÖZÉPOSZTÁLY" KÉRDÉSÉIIEZ 137 Ha ilyen vonatkozásban vizsgáljuk a Tiszti Címtárban akár csak egy minisztériumnak az összetételét, igen érdekes képet kapunk. A Külügyminisztériumban, amely igen exkluzív hely volt, a fogalmazói karig bezárólag predikátumos nevekkel találkozunk 1927-ben. Az irodatisztek, számvevőségi tisztek, díjnokok már zömmel egyszerű polgári nevekkel szerepeltek itt. AIII—VH. fizetési osztályokba sorolt tisztviselőknél 67-ből 32-nek volt nemesi előneve, 7-nek végződött ipszilonnal (ami ugyancsak dzsentri származást vagy legalább is ilyen jelleget mutat), ezenkívül 2 grófi és 6 bárói családból származott. A Belügyminisztérium kevésbé exkluzív volt, összetétele az átlagos köztisztviselői összetételt mutatta: 179-ből egynek volt predikátuma, 46-nak végződött ipszilonnal a neve, 3 volt vitéz, 1 lovag és 1 báró.2

1 A húszas években tehát már nem lehetett a tisztviselőt azonosítani a dzsentrivel. Mégis ezek szelleme maradt továbbra is uralkodó ezekben a körökben. Ahhoz, hogy ,,úr"-nak tituláljanak valakit, számos, soha írásba nem foglalt, de érzékelhető kritérium kellett. Az ,,úr"-nak tituláltak között is nagy eltéréseket találunk társadalmi helyzetüket tekintve. A vármegyei tisztviselők feltétlenül „urak" voltak, távol a tömegektől, arisztokratikus beltenyészettel, s bár a községek tartották fenn a vármegyét, a vármegye döntött mindenben, egy főszolgabíró élet-halál ura volt. A falusi „honorácior-osztályok" már nem zárkóznak el olyan mereven a gazdag parasztoktól és iparosoktól — rajzolta meg társadalmi rajzában a húszas évek Magyarországáról Weis István —, sok helyen a lelkész, a tanító beházasodik közéjük.22

A gazdatisztek nem voltak népszerűek a falusi nép előtt, mert a nagybirtokosok rajtuk keresztül intézkedtek, a jegyző sem, de az úri társaság befogadta őket, mert érettségizett emberek voltak, akiknek ezért tartalékos tiszti rang járt. A papot nem szerették a párbér miatt — írta Weis István —, a tanítót pedig nem tisztelték falun és az úri társaság sem fogadta be, mert gyalog járt és nehezen élt. Az orvosnak és az állatorvosnak nagy volt a tekintélye. Ez a vidéki városi vezető réteg, többsége azonban szellemi életet alig ól — ismerte be a szerző —, csak a vezető klikkben elhelyezkedni nem tudó tisztviselők, bíró, tanár, ügyvéd, orvos és az „elszegényedett, de művelt nemesi családok kultúráltak". A városi tisztviselők tanultabbak voltak, mint a megyeiek, itt már a polgári szabadfoglalkozásúak, a kereskedők és iparosok adták a társadalmi hátteret. Egyes vidéki városokban ezèkben az években is találhatunk haladó értelmiségi elemeket. Ezek, ha elszigetelten és meg nem értetten is, ha néha csak irodalmi szinten és esetleg zavaros nézetekkel, de hordozói voltak a progreszszív eszméknek. Tudjuk, hogy József Attila első felfedezői Makón ilyen szabadkőműves, radikális polgári értelmiségiek voltak, és Szegeden a néphez -közeledő fiatal értelmiségieknek falukutató munkájuk elindításához is ilyen progresszív csoport adott segítséget.23

Ezek azonban szigetek voltak, a magyar „középosztály" vidéken többségében az ellenforradalmi eszmék hordozója volt. A szelekciót már a húszas évek elején végrehajtották a közhivatalokban: fegyelmi úton elbocsátották, В-listázták, s a tisztújító választásoknál kibuktatták azokat, akiknek bármilyen kapcsolatuk volt akár a progresszió libe-21

Magyarország Tiszti Cím- és Névtára, Bpest. 1927. 22

Weis István : i. m. 44. 1. 23

József Attila Emlékkönyv. Bpest. 1957. 55—104. 1.