Századok – 1965
Tanulmányok - Pándi Ilona: A magyar „középosztály” kérdéséhez 132
134 PÄNDI ILONA előretörését a háborús viszonyok magyarázzák, 1920-tól 1930-ig már a férfitisztviselők 13,7%-kai, a nők csak 3,5%-kai voltak többen; kezdték visszaszorítani őket a háztartásba, ilyen irányba hatott a konkurrenciaharc és a konzervatív, reakciós szemlélet, amely tagadta a női egyenjogúságot.7 1910-ben Magyarországon 284 427 tisztviselő volt, 1920-ban 219 315, a csökkenés elsősorban a trianoni békeszerződés következménye volt. Az önálló szabadfoglalkozásúak számának 26 286-ról 16 879-re való csökkenésénél már nemcsak ez a tényező szerepel, felismerhető benne az a folyamat is, melynek során felmorzsolódtak a kis egzisztenciák a konkurenciaharcban, közülük sokat megtalálunk a tisztviselői kategóriában, miután alkalmazásba léptek.8 A tisztviselői létszám viszonylag magas maradt a sokkal kisebb területű országhoz viszonyítva, 1930-ra számuk már 253 035-re emelkedett. Ezen belül is aránytalanul gyorsan nőtt a közigazgatási apparátus, az 1910-es 29 ezres létszám a húszas évek derekára már 33 598 lett; az ellenforradalmi rendszer belső lényegéhez tartozott a bürokrácia növekedése. Növelte számukat a megszállt területekről ideköltöző 350 ezer menekült, akikből 15 835 volt köztisztviselő, ezeket részben nyugdíjazták, részben alkalmazták.9 A tisztviselő meghatározás alapján kapott számadatok sem adnak valóságos képet számunkra, hiszen ide sorolták a vállalati igazgatókat, vezérigazgatókat is — akik többnyire maguk is tőkések, részvényesek voltak —, és a néha proletárszinten élő kistisztviselőket, írnokokat is. Egy kategóriába kerültek így a magasabb beosztású tisztviselők (államtitkár, osztálytanácsos stb.) — akik anyagi helyzetüknél, származásuknál, esetleges birtokaiknál és társadalmi helyzetüknél fogva az uralkodó osztályokhoz tartoztak — a legalacsonyabb fizetési osztályba sorolt díjnokokkal, írnokokkal. Ugyancsak eltérő volt a köz- és a magántisztviselő helyzete. A statisztikákban a tisztviselő fogalma magába foglalta a lelkészeket, pedagógusokat és más értelmiségieket is, akik állami dotációt kaptak ugyan, de munkájuk jellege erősen különbözött a tényleges tisztviselőétől. Általában az értelmiség, a szellemi munkás fogalma azonosult a „középosztály" fogalmával, s mindkettő a tisztviselőével. Az állami tisztviselők státuszát a felsőbb kategóriákban főiskolai képesítéshez kötötték, ezért volt többek között olyan magas a jogi végzettségűek száma a többi főiskola és egyetem diplomásaihoz képest. Az állami tisztviselők közül 1930-ban tizenegyezernek volt főiskolai képesítése — természetesen ez sem jelentett minden esetben műveltséget, értelmiségi habitust.1 0 A „középosztály" számának megállapításához közeledünk, ha az állami költségvetés adatait felhasználjuk, 1926/27-ben kinevezett közigazgatási tisztviselő ennek alapján 33 598 fő volt. Ezen kívül a posta, vasút, hajózás körében dolgozott 38 364 tisztviselő a bányászat, kohászat és ipar körében 19 385 ,, kereskedelem, hitel, pénz és biztosítás területén 46 817 „ dolgozott. A pedagógusok létszáma 31 315 volt, 7 Afra Nagy János dr. : Az értelmiségi foglalkozású keresők száma. Magyar Statisztikai Szemle 1935. XIII. évf. I. köt. 501. 1. 8 Dr. Zentay Dezső : A munkanélküliség a szellemi munkások körében. Statisztikai Közlemények 60. köt. 4. 1. 'Jelentés az Országos Menekültügyi Hivatal 4 évi működéséről. Bpest. 1924. 10 Szellemi élet 1920 — 1936. Statisztikai Szemle 1938. IV. köt.
